Szotyi és köpködés

2017, ez volt az az év, amikor ismét helyére került a magyar foci.
 
 

Szotyi és köpködés

2017, ez volt az az év, amikor ismét helyére került a magyar foci.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Szotyi és köpködés

2017, ez volt az az év, amikor ismét helyére került a magyar foci.

Felesleges lenne most elemezni a magyar futball-válogatott idei teljesítményét, megteszik ezt sokan a napokban. Amiről itt röviden szó lesz: a válogatott teljesítményének változó megítélése vezető médiumokban, és ezek nyomán az „átlagszurkoló” hozzáállása a kérdéshez.

Tavaly ugyebár – igaz, pótselejtezőn, és nem túl erős csoportból – kijutott az EB-re a magyar csapat. Addig pár fanatikus, valamint a felcsúti stadion környékén élők és dolgozók kivételével szinte folyamatosan szidták és ócsárolták őket, tegyük hozzá, jogosan. Aztán jött egy dzsúdóval és öngóllal tarkított, szerencsésnek mondható pótselejtező, és hirtelen mindenkit megszállt a lelkesedés, pár jobb eredmény után már-már a dobogón látták a Nemzet Dicső Tizenegyét.

És aki akkoriban, a ránk szakadt eufória idején azt merészelte mondani, hogy azért lassan a testtel, hogy ennyi év, sőt évtized kudarcai és pofára esései után már csak a nagy számok törvénye alapján is jönnie kellett egy viszonylagos sikersorozatnak, azt jól leintették, hazafiatlannak és károgónak minősítve. De hát mégiscsak jórészt ugyanazok az arcok, lábak és agyak voltak azok, mint addig, a sikertelenségek korszakából. És persze, hogy jött a belgák elleni pofára esés, ami valójában semmi más nem volt, mint visszatérés a realitásba.

És éppen erre jó bizonyíték a 2017-es évad. Igazi magyaros kudarclista – a magyar foci évtizedes állapotának hű tükre. Az év első felében még csak-csak reménykedett a szurkolók optimistább fele és Felcsút, no meg az akadémisták, aztán sorra jöttek az eredmények, pontosabban a kétségbeejtő eredménytelenségek, és hamarosan beindult a „károgás”. Hogy hát persze. Az utóbbi évtizedek legrosszabb esztendeje. Andorra és Luxemburg. És kezüket dörzsölgetve várták a „szakértő” újságírók az utolsó, Costa Rica elleni meccset. A barátságosat. Aminek igazából semmi jelentősége és jelentése nincs.

Szerintem már minden asztalfiókban – floppyn, usb-n – ott voltak az előre megírt kommentek, hogy micsoda szégyen, aztán jött egy soványka, talán váratlan győzelem, és hirtelen ilyen szalagcímek jelentek meg: „Jó évzárás”, „Megérdemelt győzelem”, „Legyőztünk egy VB-résztvevőt”, "Sikerült bebizonyítani, hogy jobbak vagyunk annál, mint amit az elmúlt egy évben mutattunk" – inkább nem is idézek tovább.

Na, pont ez az, ami annyira jellemző ránk, magyarokra. Ha rosszabb eredményeink vannak, kikiáltjuk a világvégét. Aztán elég egy pótselejtező, vagy egy soványka 1:0 Costa Rica ellen, aki VB-résztvevő ugyebár, és máris ígéretes változásokról írnak és beszélnek sok helyen, sejtetve a fényes jövő lehetőségét, hogy majd 2018-ban.

Az amúgy nem éppen világszínvonalú, de a magyarokhoz képest azért nem rossz cseh foci az utóbbi esztendőkben mély válságban van. Nem jutottak ki most sem a VB-re, de a minap legyőzték 2:1-re az amúgy régóta igen remeklő izlandi válogatottat. Senki sem írta, hogy hoppá, siker egy VB-szereplő ellen, mindenki tudja, hogy egy barátságos mérkőzés semmit sem jelent. De ott sem tartanak, hogy eltemessék a cseh focit – józan kommentárok, szakmai értékelések, csöndes várakozás egy jobb időszakra. És ez így van rendjén.

A helyzet az, hogy a magyar foci évtizedek óta úgy pocsék, ahogy van. És ezen mit sem változtatott a tavalyi év EB-szereplése, a portugálok elleni játék – ez volt a kivétel, a szerencse, egy rövidke sikersorozat, amelynek köze sem volt a válogatott tényleges képességeihez, a valósághoz. És nem változik semmi attól sem, hogy mindenütt stadionokat emelnek, hogy van egy „futball-akadémiánk”, hogy a nemzet vezetője maga is fanatikus drukker, aki minden pénzt a fociba öl, amire már nincs szüksége a gázszerelőjének.

Mert a bajok másutt vannak, és a gyógymód sem megfelelő. Marad a nagy számok törvénye, amelynek köszönhetően időnként majd becsúszik egy-egy kisebb siker, ami jó esetben eltarthat 3-4 meccs erejéig.

A magyar foci nem sokkal betegebb, mint az azt figyelemmel kísérő és kommentáló újságírók többségének hozzáállása. És mivel manapság nagy úr a média, hát pont ilyen betegen szélsőséges a hétköznapi szurkolók viszonyulása is. Elég egy váratlan, aránylag jónak mondható eredmény, és máris készülőben az új aranycsapat. Aztán a szokásos mélyrepülés, és itt a vég. És akkor még nem is szóltam az ultrákról, a politikusainkról, meg erről az egész cirkuszról, ami Magyarországon a foci körül zajlik. 2017 remekül tükrözi mindezt, a pályán és a lelátókon egyaránt. Ezért mondtam, hogy 2017 a magyar futball esztendeje.

Egyelőre tehát marad a szotyi és a köpködés.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés