Állandó bűntudatot okoz a nővérhívó megnyomása

A kórterem tiszta, az ápolók kedvesek, de olyan leterheltek, hogy már-már a betegnek okoz lelkiismeretfurdalást a nővérhívó-gomb megnyomása.
 
 

Állandó bűntudatot okoz a nővérhívó megnyomása

A kórterem tiszta, az ápolók kedvesek, de olyan leterheltek, hogy már-már a betegnek okoz lelkiismeretfurdalást a nővérhívó-gomb megnyomása.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Állandó bűntudatot okoz a nővérhívó megnyomása

A kórterem tiszta, az ápolók kedvesek, de olyan leterheltek, hogy már-már a betegnek okoz lelkiismeretfurdalást a nővérhívó-gomb megnyomása.

Orvost csak reggelente látni pár másodpercre, a kosztot pedig néha még a személyzet is ehetetlennek találta. Az Abcúg újságírója négy napot töltött el betegként egy nagy kórház traumatológiáján, a végletekig türelmes ápolókkal találkozott, de közben gyógyszermérgezést kapott, és kétszer is elrontották a zárójelentését.

Hiába próbálnak minden tőlük telhetőt megtenni, az állandó kapkodás miatt az ápolók hajlamosak elfelejteni a betegek kéréseit vagy túladagolni a fájdalomcsillapítót. Az orvosok pedig még csak rá sem pillantanak a betegre a reggeli vizitkor. Augusztusban medencetörés és belső vérzés kockázatával szállítottak az egyik nagy vidéki kórházba. Négy napot töltöttem ott, ez alatt az idő alatt pedig megtapasztaltam, milyen ma Magyarországon kórházi betegnek lenni.

A kórházba érkezést követően eleinte gyorsan zajlottak a vizsgálatok, de miután kiderült, hogy csak a medencém tört el, belső vérzésem nincs, parkoló pályára tettek. Több órát kellett várni a folyosón fájdalomcsillapító nélkül, mire befektettek egy osztályra.

A traumatológiai osztályon egy nagyon szépen felújított kétágyas szobába vittek, amihez saját fürdő tartozott. Volt több 4-5 ágyas szoba is, de abba inkább az idősebbeket helyezték el, nekem egy bokatörött középkorú nő lett a szobatársam. A falunkon lapos tévé lógott, a fürdőt pedig naponta többször takarították.

Az osztályon 19-20 sérült lehetett akkor mindössze két ápolóra, akiket 12 óránként váltott le két másik.

Folyamatosan hallani lehetett a nővérhívó hangját

A traumatológián fekvő betegek 70-80 százalékban olyanok, akik talpra sem tudnak állni, de akár még egy pohár víz megivásához is segítség kell nekik. Ezért folyamatosan hallani lehetett a nővérhívó hangját.

Sokszor nem mertük megnyomni a hívó gombot. Inkább dupla annyi fájdalommal és idő alatt küzdöttük ki magunkat a mosdóba, mert hallottuk, hogy az ápolók egy nálunk problémásabb beteggel vannak elfoglalva. Ha mégis szóltunk, akkor kisebb várakoztatás után beviharzottak a kórterembe, nem voltak ingerültek, de mi akkor már megszeppenve közöltük velük az aprónak tűnő bajainkat.

Egy idő után állandó bűntudattal párosult a nővérhívó megnyomása.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ha például csak az ablakot szerettük volna becsukatni, akkor inkább kitaláltunk egy ennél nyomosabb indokot, például fájdalomcsillapítót kértünk vagy vártunk egy órát, amikor már nem zengtek úgy a nővérhívók, és akkor jeleztünk. Olykor az is megesett, hogy megkértük az ápolókat, hozzanak jeget a fájó testrészre vagy fájdalomcsillapítót, de egy óra múlva még sehol sem voltak.

Az ápolók leterheltségét a saját bőrömön is tapasztaltam. Napjában háromszor hoztak fájdalomcsillapítót, az első nap után már csak pirula formájában, amit egy adagolóba raktak. Az első éjszaka az ápoló benne hagyta a levélben a gyógyszerszemeket, és külön el is magyarázta, hogy mikor mit vehetek be. A második naptól kezdve azonban már csak számomra ismeretlen bogyókat dobáltak bele a gyógyszertartóba. Mivel fogalmam sem volt, hogy mit mikor kell bevennem, tájékoztatás hiányában az adagoló szerint vettem be reggel és délben is a kapott gyógyszert.

Délutánra gyógyszermérgezésem lett, a hányingert pedig csak estére egy üveg infúzióval és három hányáscsillapítóval sikerült elmulasztani.

Az orvos még aznap este szólt a nővéreknek, hogy ne adjanak nekem többször ilyen erős fájdalomcsillapítót, amit a reggeli vizitkor el is ismételt az egyik ápoló, majd egy órával később ő maga hozta be újra ugyanazt gyógyszert. Délben pedig újra megkaptam egy másik nővértől. Őt viszont már megkértem, hogy ne hozzon többet, ha lehet.

Mindezeknek a figyelmetlenségeknek az oka valószínűleg a kapkodás volt, hiszen az ápolóknak egyszerűen nem jutott elég idejük egy-egy betegre.

A stressz ellenére viszont elképesztő türelmük volt, sosem beszéltek senkivel sem ingerülten. Még a szemben lévő szobában fekvő idős nőhöz is higgadtan szóltak, pedig a nő szándékosan sosem mondta, ha ürítenie kellett, ezért az ápolóknak napjában többször tisztába kellett rakniuk.

Az orvosok rá sem néztek a betegre

Az ápolók mellett az orvosok is olyan leterheltek, hogy ha nincs különösebb baj – például gyógyszermérgezés – akkor a kórházban töltött idő alatt nem is igazán lát a beteg orvost, kivéve a reggeli villámvizetet. Ez a vizit azonban csupán másodpercekig tart, mégis fél napon át tartó készületek előzik meg.

Az ápolók már a vizitet megelőző este készítették a betegeket az osztályvezető érkezésére. Ilyenkor a betegnek is volt feladata: rendet kellett varázsolni az ágy mellett lévő polcon. Semmilyen étel nem maradhatott szem előtt, sem papírzsebkenő, sem törölköző, csakis a kórház kellékei. Este 11 és hajnali 3 között jött az ágyhúzás, ami az ágyon lévő összes lepedő lecserélését jelentette. Takarót viszont csak hajnali fél 5-kor cseréltek, mert azzal bármi történhetett a reggeli vizitig és jobban szem előtt volt, mint a lepedő. Hat óra körül újra megjelentek az ápolók, és elmondták a nappalis műszaknak, hogy kinek mi a baja és milyen gyógyszerekre van szüksége.

A vizitet nyolc óra után tartották, közel tíz ember tódult be a szobába, aminek a fele gyakornok vagy tanuló lehetett. Az osztályvezető a szobatársamtól és tőlem is megkérdezte, hogy vagyunk, aztán pedig rögvest ki is mentek. Egyikünkre sem jutott több idő 5-10 másodpercnél. A sérüléseinket meg se nézték, takaró alatt feküdtünk egész idő alatt.

A kórházi koszttól még az ápolók is undorodtak

Az első esti vacsora két darab kifli volt és egy kocka vaj, ami az egyik kifli felére volt elég. Felvágottat és zöldséget a harmadik napig nem lehetett látni.

A négy nap alatt egyszer kaptunk felvágottat a vacsorához, egy darabot három kenyérhez. A legjobb reggeli briós volt vajjal és lekvárral, ehhez lehetett kérni teát vagy tejeskávét.

Ebédkor néha két főételből lehetett választani, ilyen nem volt mindig, de az ápolók sem tudták megmondani, hogy mitől függ, hogy lehet-e választani vagy sem. Az első nap májgombócot vagy rántott halat lehetett kérni.

„Van, amikor ehetőt adnak, de ez most tényleg nem az” - nevetett az ápoló.

Az ebéd mellé rendszerint tartozott valamilyen müzliszelet és gyümölcs: alma vagy félig rohadt barack.

A legjobb ebéd az volt, amikor szilvalekváros gombócot és húslevest hoztak. A levesben ugyanis tényleg volt hús, a gombóc pedig mirelit volt, ezért meg lehetett enni.

Az étkezések mellé sosem kaptunk evőeszközt vagy szalvétát, teát viszont mindig.

Kétszer írták meg rosszul a zárójelentést

A negyedik napon minden vizsgálat nélkül hazaengedett az orvos a reggeli vizitkor. Délután háromkor azonban már gyanússá vált, hogy még senki nem keresett meg a zárójelentéssel. Kiderült, hogy azért nem, mert megfeledkeztek róla, akkor azonban már minden orvos hazament, az ügyeletes orvos pedig épp a műtőben volt, így nem is lehetett megírni. Végül két óra várakozás után az ügyeletes orvos írta meg a zárójelentést, bármiféle vizsgálat nélkül, pár perc alatt.

Később azonban kiderült, hogy a zárójelentés és a recept is hibás. Receptre két mankó helyett egy darabot írtak fel, a zárójelentésen szereplő 30 véralvadásgátló injekció helyett pedig mindössze kettő állt a papíron. Ráadásul a zárójelentésen nem volt rajta, hogy mikorra várnak vissza kontrollra, csak annyi, hogy panasz esetén jelentkezzek.

Másnap vissza kellett mennünk a kórházba, hogy megkérjük őket javítsák ki a zárójelentést: elismerték a receptek hibáit, és jelezték, hogy kontrollra is várnak. Mégis hiba csúszott ebbe a zárójelentésbe is: szeptember 3-ára hívtak vissza kontrollra, csakhogy az egy vasárnapi nap. Az átíráshoz pedig szintén orvos kellett, de akkor már gyorsan kerítettek egyet.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés