Borokról, fákról, szelíd szépségekről mesél a Bécsi-erdő

Itt van tőlünk karnyújtásnyira, mégis egzotikus kirándulási helyszínnek számít az osztrák fővárost körülölelő erdőrengeteg.
 
 

Borokról, fákról, szelíd szépségekről mesél a Bécsi-erdő

Itt van tőlünk karnyújtásnyira, mégis egzotikus kirándulási helyszínnek számít az osztrák fővárost körülölelő erdőrengeteg.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Borokról, fákról, szelíd szépségekről mesél a Bécsi-erdő

Itt van tőlünk karnyújtásnyira, mégis egzotikus kirándulási helyszínnek számít az osztrák fővárost körülölelő erdőrengeteg.

Amikor eldőlt, hogy megyünk Nick Cave-koncertre, nagyjából az is eldőlt, hogy még maradunk a városban néhány napig; merthogy Bécs - én legalábbis így érzem - szereti, ha ott vagyok.

Csak az nem dőlt el, mit is csinálunk ott.

Merthogy az utóbbi évtizedekben gyakorlatilag minden híresebb helyszínét bejártuk az osztrák fővárosnak. Mérsékelten izgat a Kartner Strasse, a Stephansdome, a fiákerek vagy az ázsiai turisták. Az Albertinában éppen Rafaelló és Bruegel képei lógnak a falakon, de titokban abban bíztam, hogy a múzeumok megmaradnak B-tervnek.

A-tervnek pedig lassan kikristályosodott a Bécsi-erdő, mert kellően titokzatosan hangzik, ráadásul a novemberi napfény a szabadba csábít.

A Bécsi-erdő igazsága

Hogy kinek mi jut eszébe a Bécsi-erdő hallatán, az valószínűleg személyenként változik. Én például naivan úgy képzeltem el, mint a szombathelyi Parkerdőt, csak éppen villamos jár oda, a bécsiek meg ülnek az asztaloknál a nagy fák alatt, isszák a sört, este keringőt táncolnak, miközben szerelmek szövődnek.

Hogy szerelmek szövődnek benne, az valószínűleg stimmel, ám a Bécsi-erdő valójában egy 1000-1500 négyzetkilométernyi terület, szóval egy hangyányit nagyobb, mint a Parkerdő.

Egy önálló, hegyes-dombos földrajzi tájegység, ami nyugat felől „C” alakban körülöleli a várost, annak zöld tüdeje és egyben kedvelt turisztikai célpontja.

A szűk időkeretünk csak arra volt elég, hogy itt-ott belekóstoljunk ebbe a közeli, mégis egzotikus helyszínbe.

Kahlenberg és Bécs panorámája

Az északi erdőbe a helyijáratok a heiligenstadti állomásról és metrómegállóról indulnak. Felpattanunk a 38A-ra, ami nemsokára elkezd felkapaszkodni a dombokra.

Arra számítok, hogy az utasok majd szépen megfogyatkoznak útközben, mert mit is csinálnának a derék bécsiek az erdőben csütörtökön ebéd után?

Ehhez képest gyakorlatilag mindenki a kahlenbergi végállomásig utazik, ahol is – nem kis meglepetésemre – egy komplett, jól kiépített turisztikai komplexum vár, szállodával, étteremmel, üzletekkel, hatalmas parkolóval, ingyenes nyilvános vécékkel és megannyi túraútvonallal.

Kis erdei bolyongás megtaláljuk a kilátót, ami legnagyobb sajnálatunkra – talán a közeledő tél, talán az erős szél miatt – zárva van.

Így marad a panorámaterasz, ahonnan Bécs és a környező dombok kellemes látványát kapjuk.

Ez utóbbi messze nem olyan drámai és földbe döngölő, mint Budapest a Citadelláról, de mégiscsak érdekes a szemnek így egyben látni ezt a közel kétmilliós várost, amely az utóbbi évtizedekben lassan, de biztosan Kelet-Közép-Európa központjává nőtte ki magát, hogy ismét befogadja és munkába állítsa az egykori monarchia lakosait és egyik célállomása legyen a 21. századi globális népvándorlásnak is.

Kahlenberg valószínűleg nyáron teljesedik ki igazán, de minden évszak nyújt valamit annak, aki felkapaszkodik ide.

Grinzing, a nagyváros borvidéke

Kahlenbergről leereszkedve olyan csinos panorámaborozót látunk Cobenzlnél, hogy majdnem leszállunk a buszról, de aztán mégis a domb aljáig megyünk, hogy felfedezzük a Bécs egyik különlegességét.

Grinzing olyan, mintha Budát házasítanánk a Badacsonnyal.

Képzeljünk el egy borvidéket, ami egy kétmilliós nagyváros határain belül terül el. Állítólag ez az egy van az egész világon. A kisvárosias, láthatóan igencsak jómódú környéken a domboldalakon nemcsak villák, de szőlőültetvények is vannak, lépten-nyomon családi borozókba botlunk, egyik vonzóbb, mint a másik. A cégérekre mutogatva ide-oda ugrálunk a kis utcákon, mint gyerekek a játékbolt polcai között, hogy aztán a Wiegel-borozóban kössünk ki.

Ahol némileg megbillen a tér- és idő kontinuum.

A viszonylag apró helyiség kandallójában ugyanis vígan pattog a tűz, a helyi családok, párok, baráti társaságok hajolnak össze a borospoharak és kancsók felett, néha új kört kérnek, kiegészítve mindenféle házikoszttal. Nagyjából ilyennek képzelem a hatvanas éveket.

Értelemszerűen a saját folyóborból rendelünk, egyrészt ugye a hely szelleme, másrészt az ár miatt. Mind a fehérből, mind a vörösből 1,5 euró egy pohár (1/8 liter) - ami nagyjából annyi, mint a szombathelyi belváros -, és a minőség is meglepően jó.

Igaz, ha üveges borok mellett döntenénk, már jobban a zsebünkbe kellene nyúlnunk.

A hangulat akkor lesz hibátlan, amikor távozik a román csoport, akik – hogyan is fogalmazzak, hogy polkorrekt maradjak? - nem igazán illeszkedtek a monarchia arculatához.

Ez utóbbi akkor teljesedik ki, amikor a szomszédos asztalnál utó idősebb osztrák házaspár férfitagja távozás előtt odalép hozzám és mosolyogva magyarul mondja, hogy „viszont látásra!”.

Aztán még egy darabig közösen dicsérjük egymás borait és egyéb dolgait, amit Ferenc József minden bizonnyal örömmel konstatál ott a túlvilágon.

Elég gyorsan múlik az idő, és már sűrű sötét van, amikor az egyik szeles, kihalt grinzingi mellékutcában várjuk a buszt.

Bevallom, vannak kételyeim az érkezése felől, de ez Bécs, így a busz persze másodpercre pontosan odakanyarodik valahonnan, és visszavisz bennünket a mesementes heiligenstadti állomásra.

Séta a Sparbach Natúrparkban

A „klasszikus” gyaloglós túra már a következő napra marad. A helyszín kiválasztása a Bécsi-erdő hivatalos honlapja segítségével történik. Itt megannyi lehetséges és javasolt útvonalat felsorolnak, mi random módon kiválasztunk egyet, olyant, ami körbe megy, nem kell hozzá komolyabb felszerelés és néhány óra alatt letudható.

A Bécstől nyugatra fekvő sparbachi natúrpark autóval gyorsan és könnyen megközelíthető az A21-es autópályáról.

A bejáratnál derül ki, hogy itt bizony belépő van, de az 5 euró nem vág földhöz, ráadásul kapunk is érte valamit.

Itt nem egyszerűen besétálunk az erdőbe: a túraútvonalakon kívül családi szabadidőközpontként is működik a park, játszótérrel, állatsimogatókkal, tanösvényekkel, információs táblákkal. A bejárat után nem sokkal szabadon kószáló vaddisznókkal találkozunk, majd nekifutunk az erdőnek.

A helyszín jellegzetességei a természetes és mesterséges romok, amelyeknek nem a jelentőségük érdekes, hanem hogy célt adnak a túráinknak.

Sparbach volt egyébként a legelső ausztriai natúrpark (1962), de a kezdetek sokkal régebbre, több mint kétszáz évre nyúlnak vissza, amikor is egy liechtensteini herceg romantikus kis birodalmat létesített a területen.

Mi kényelmes tempóban kb. három óta fordulunk meg az úgynevezett Diana-templomtól (az erdő istennőjéről elnevezett műrom), de aki akar, a családdal, barátokkal eltölthet itt sokkal hosszabb időt.

Sparbach – összehasonlítva hasonló osztrák piknikterületekkel – nem túl egyedi, különlegessége abban áll, hogy a Bécsi-erdő része, így ha az osztrák fővárosban van dolgunk, és egy kis zöldre vágyunk, szóba jöhet mint kellemes, szelíd és harmonikus kirándulási célpont.

Reggel 9-től délután 6 óráig van nyitva, de a téli hónapokra bezár.

Ha valami másra vágyunk

A Bécsi-erdő leginkább önmagával, azaz a természeti környezettel vonzza magához a látogatókat, de aki nagyon keresi, talál itt sok mindent a fák között.

Sparbachtól néhány perces autóútra van például a heiligenkreuzi apátság, amely csekély kilenc évszázada (!) működik megszakítás nélkül.

A messze földön híres szuperkonzervatív intézmény ma is él is virul.

Sajnos mire odakeveredünk, a közel ezer éves bazilika már zárva, pontosabban a bejárat utáni rácsig tudunk csak eljutni, de a kerengőn sétálva egy csipetnyi ízelítőt kapunk a komplexum hangulatából.

Mire átérünk Mayerlingbe, már erősen megy le a nap, így a települést körülölelő Bécsi-erdő és a közeli sziklaormok még sötétebbre festik a település nagy titkát.

1889 januárjában itt halt meg ugyanis titokzatos körülmények között Rudolf trónörökös és 17 éves szeretője, Maria von Vetsera. A rettenetes emlékű vadászkastélyt Ferenc József lebontatta, illetve átalakította karmelita kolostorrá.

Azért egy látogatóközpont most működik benne, aminek persze bőven lekéssük a nyitva tartását, de olyan nagyon nem sajnáljuk.

Legközelebbre is hagyni kell valamit.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés