Miért harangoznak 11 órakor Kőszegen?

A többszörös túlerőben lévő törököknek elvileg nem okozhatott volna gondot a várvédők legyőzése. Ügyes diplomáciával vagy ravasz csellel sikerült mégis elkergetni az ostromlókat?
 
 

Miért harangoznak 11 órakor Kőszegen?

A többszörös túlerőben lévő törököknek elvileg nem okozhatott volna gondot a várvédők legyőzése. Ügyes diplomáciával vagy ravasz csellel sikerült mégis elkergetni az ostromlókat?
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Miért harangoznak 11 órakor Kőszegen?

A többszörös túlerőben lévő törököknek elvileg nem okozhatott volna gondot a várvédők legyőzése. Ügyes diplomáciával vagy ravasz csellel sikerült mégis elkergetni az ostromlókat?

1532 őszén Konstantinápolytól Párizsig és Londonig, Krakkótól Velencéig, egy addig szinte ismeretlen nyugat-magyarországi város, Kőszeg neve hangzott el az európai, valamint a kis-ázsiai udvarokba befutó követ- és kémjelentésekben. Többek között így emlékezik meg könyvében a kőszegi vár ostromát követő időszakról a Vas megyei város történetének avatott kutatója, Bariska István. (A források részletes listája cikkünk végén található.) A péntektől vasárnapig tartó Kőszegi Ostromnapok apropóján, korabeli és jóval későbbi forrásokra támaszkodva, két olyan legendának igyekszünk utánajárni, melyek nyitott kérdéseikkel még izgalmasabbá teszik a Jurisics Miklós vezette várvédők hőstettét.

Az időjárás is segítette a magyarokat

Nemcsak Kőszegen, hanem Szombathelyen, és szerte Vas megyében is tartja magát az a történet, mely szerint Jurisics 1532 augusztusában, sokkal inkább a komoly diplomáciai érzékével győzte le a törököt, semmint kard ki kard alapon. A másik sztori pedig a 11 órás harangozásról szól, ennek ugyanis szintén köze van a várostromhoz. De ne szaladjunk ennyire előre, az események rekonstruálását kezdjük az ostrom előzményeivel!

A kereken 480 évvel ezelőtti augusztus korántsem hozott olyan jó időt, mint a mostani, akkor hideg, esős – nemegyszer jéggel is tarkított – hónap köszöntött a Nyugat-Dunántúl lakóira. A helyiek ezt még elviselték, ám azt már nem sejtették/sejthették, hogy az időjárás helyett sokkal inkább a politika kiszámíthatatlanságából adódó veszélyek leselkednek rájuk. Ekkor az 1526-os mohácsi csata óta több mint fél évtizede tartott már a torzsalkodás a magyar királyi trónért, méghozzá Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János között.

Első pillanattól sem volt kétséges, hogy melyik fél a gyengébb: a keleti területeket birtokló Szapolyai, aki bár folyamatosan keresett szövetségeseket a magyar nagyurak és a külhoni uralkodók között, mindezt szerény sikerrel tette. Egyet azért biztosan lelt, a korszak – és a világtörténelem - egyik leghatalmasabb uralkodóját, Szulejmánt. János király azonban szövetségesi minőségéből egy szempillantás alatt a Török Porta vazallusává (hűbéresévé) vált. Az Oszmán Birodalom álláspontja a térséggel kapcsolatosan két oszlopon nyugodott: Bécs minél gyorsabb elfoglalásának a tervén, valamint az egy országnak egy királya lehet elven.

1529-ben Bécs sikeretlen ostroma azt érzékeltette, hogy nem is olyan egyszerű ennek a feladatnak a teljesítése, még Szulejmánnak sem. A sikertelen főpróba után, 1532-ben újabb kísérletet tettek Bécs elfoglalására. Majd amikor az oszmán hadak augusztusban elérték a Rába vonalát, a leváló seregtestek megadásra, együttműködésre késztették a vidék mezővárosának, nagyobb településeinek lakóit és uraságait, földbirtokosait. Nem is számoltak komolyabb katonai ellenállással. Kőszeg városa ekkor jelentős erődítménynek, valamint stratégiai pontnak sem számított.

A törökök nem számítottak a kőszegi ellenállásra

A horvát Jurisics Miklós 1529-től zálogbirtokként kapta meg a várat és az uradalmat, méghozzá azért, mert Habsburg Ferdinánd több mint ötezer rajnai forinttal tartozott neki. Jurisicsot egyébként jól ismerték a Portán, hiszen Ferdinánd király követeként többször is tárgyaltak vele. (Diplomáciai érzékének és rutinjának később komoly szerepe is lett a város történetében.) A török előrenyomulásának hírére a falusi lakosság, vagy erdőkben próbált megbújni, vagy a nagyobb kőfallal védett településekre húzódott. Így döntöttek a környék lakói is.

A török előőrsöket azonban meglepte Kőszeg váratlan ellenállása. A támadók nem készültek fel igazán az ostromra, be kellett várniuk az ostromgépeket, és meg kellett küzdeniük a sereg ellátásának napi problémáival. Az 50-55 ezer fős török derékhad augusztus 5-én érkezett meg a várhoz, a Bariska által hivatkozott ostromnapló szerint magyar oldalon mintegy ezer ember állt szemben velük.

A várvédők létszáma elviekben nem okozhatott (volna) gondot az ostromlóknak. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a támadók idővel kedvüket vesztették a sorozatos kudarcok miatt, így a megerősített város és a vár védelme három hét elteltével műszaki fölénybe került. A török táborban dúló éhínség miatt augusztus végére janicsárlázadás tört ki. Ezért Ibrahim nagyvezér többször is tárgyalásokat kezdeményezett Jurisiccsal.

Egyes vélemények szerint ekkor köttetett az a megállapodás, mely alapján a védők megtarthatták ugyan a várat, a törökök azonban kitűzhették a falakra a lófarkas zászlóikat. Ha belegondolunk, az „üzlettel”, feltéve, hogy így történt, mindenki jól járhatott: Jurisics látszólag átadta a várat, a valóságban viszont sosem vesztette el azt. A törökök büszkén vihették a hírt az ostrom utolsó napjaiban a helyszínről távozó Szulejmánnak a győzelemről. Ibrahim sem járt rosszul: 25 elvesztegetett nap után továbbállhatott, a morgolódó janicsárokkal együtt. A visszavonulásra 11 órakor került sor. (Ennek tiszteletére húzzák ma is a harangokat 11-kor.) Kőszeg ezzel megmenekült.

Jurisicsék védték meg Bécset és Európát

Bariska István írása viszont ugyanerről merőben más történetet mesél el. Kutatásai szerint Jurisics egyetlen alkulehetőséget sem fogadott el, így augusztus 28-án megkezdődött a végső támadás. Ibrahim a szokásoktól eltérően a szpáhikat (a lovasokat) is bevetette. A komoly nyomás hatására először fordult elő az, hogy egyszerre nyolc török zászló lobogott a várfalakon. A hír hallatán a Szent Jakab-templomba és a Szent Katalin-kápolnába menekült tömeg ordítozni, sikítozni kezdett, majd sajátjait védendő, a megtámadott falszakasz felé özönlött. Ezt azonban a törökök úgy értelmezték, hogy felfegyverzett, harcias csapatok bújtak el az épületekben. Ettől visszahőköltek, és befejezték a támadást, rövidesen pedig el is vonultak.

Az oszmán-török források inkább bagatellizálták, míg a keresztény szerzők Isten akaratának diadalaként értelmezték a történteket. Így számtalan, egymásnak is ellentmondó adat olvasható azzal kapcsolatosan, hányszor is tettek kísérletet a törökök a város elfoglalására, és milyen okok bírták rá a muszlimokat arra, hogy felhagyva az ostrommal, lemondjanak fő célkitűzésükről, Bécs elfoglalásáról. Ebben óriási szerepe lehetett Jurisics Miklós diplomácia ügyességének, és annak a hírnek, hogy Alsó-Ausztria területén európai mércével óriásinak számító, majdnem százezres létszámú zsoldos haderő sorakozott fel az ottománok fogadására.

Ibrahim nagyvezér az újabb kudarc elkerülése érdekében nem ütközött meg az egyesített keresztény hadakkal, inkább Sopront és Kismartont érintve Stájerországon, majd Horvátországon át visszavonult a Balkánra. A város pedig újjáépült az ostrom okozta pusztításokból. Kőszeg közgyűlésének 1778. április 2-ai bejegyzéséből tudjuk, hogy 1532 után „örök emlékezetre tizenegy órakor délelőtt” megkondulnak a város harangjai, emlékeztetvén a helyieket és a világot a nagy dicsőségre, miszerint, idézzük: „Szolimán pogány – és a keresztény vért szomjúhozó – török császár nagy szégyenével ezen várostól a keresztény és többnyire a város népétől elverettetett...”

Egy másik, a fenti rafinált megállapodást kevésbé valószínűsítő városi legenda szerint azért beszélhetünk ma is a szokásostól eltérő 11 órás harangszóról, mert az egyezség értelmében a törököknek délig volt idejük a vár elfoglalására. A megtizedelt várvédők azonban cselt eszeltek ki: egy órával korábban kongatták meg a harangokat, hogy minél előbb megszabaduljanak a nem kívánt ellenségtől. Az ostromlók pedig betartották a szavukat, és továbbálltak. Azt persze nem tudni, mindez valóban így történt-e, de a legendák azért vannak, hogy pótolják a hiányzó, biztos információkat.

Források:

Bariska István (2007): Az 1532. évi török hadjárat történetéhez, ISES Társadalomtudományok és Európa-tanulmányok Intézete.

Kőszeg ostromának emlékezete, válogatta és szerkesztette Bariska István.

R. Várkonyi Ágnes (2001): Megújulások kora, Magyar Könyvklub.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés