Ez van, tehetnénk szét a kezünket, bizony Szombathelyen is élnek olyan „életrevaló” taxisok és ápolónők, akik mellékállásban arra szakosodnak, hogy idős, szerencsétlen, beszámíthatatlan embereket vagyonukból kiforgassanak. Lakásmaffiózók? Vagy csak ügyeskedők? Vagy csak rágalom az egész? A közel egy éve zajló szombathelyi ügy számtalan tanulsággal szolgálhat.
Az áldozat és gondviselője hónapokkal ezelőtt kereste fel szerkesztőségünket, számos bizonyítékkal, nyomozati anyaggal, szakvéleményekkel, végzésekkel támasztották alá azt, ami most következik. Nyomozni nem tudunk, de leírjuk. Okuljunk belőle, és ha tehetjük, figyeljünk jobban oda a környezetünkben élő kiszolgáltatott emberekre.
Hogyan veszítsd el vagyonodat két hét alatt?
Az áldozat, nevezzük Sándornak, született gyengeelméjű, mindössze két osztályt végzett, írni-olvasni nem tud, ennek ellenére hetven éven át teljes életet élt. Második felesége gyári munkás volt, ő takarítóként dolgozott, negyven év munkaviszony után így saját jogán lett nyugdíjas. Második felesége mindenre megtanította, rendet tartott maga körül, mosott és főzött, piacra járt és befőzött. Az első házasságából született gyermekeivel azonban megszakadt a kapcsolata, de tudta nevüket. Kis lakótelepi lakásban, szerény nyugdíjból, takarékosan éltek.
Sándor – a pszichiátriai szakvéleményben is ez olvasható - mentálisan retardált: beszéde nehezen érthető, süket, és nagyon rosszul lát. Felesége irányította, ő döntött helyette, ő küldte munkába. Az asszony azonban tavaly áprilisban meghalt, Sándor kálváriája akkor vette kezdetét. A temetés után nem több, két hét kellett ahhoz, hogy az idős bácsit kiforgassák vagyonából, elveszítse megtakarított pénze jó részét, örökségbe kapott erdejét, és a legfontosabbat: a lakását.
Egy segítőkész ápolónő
Abban a szombathelyi kórházban, ahol feleségét ápolták, dolgozott egy ápolónő, legyen Gy-né. A hölgy egy szombathelyi civil szervezet tagjaként, még a nagybeteg feleségnek ajánlotta fel szolgálatait. (A szervezet fogyatékkal élők, idős emberek ápolását és segítését tűzte ki céljául, így a hölgy megbízott benne.) Gy-né napi 800 forintot kért azért, hogy Sándort látogassa. Naponta 10-15 percet volt ott, és mivel Sándor ellátta magát, különösebb dolga nem is akadt, takarítania sem kellett. Egy hónapig járt fel, végül százezer forintot kért erre az időre, ezért a pénzért egyszer-kétszer vitt neki ebédet.
A felesége halála után Sándor átadta az ápolónőnek a megtakarított pénzüket, 1,5 millió forintot, amit egy fiókban őrzött. Az ápolónő 800 ezer forintért elhamvasztatta a feleséget, egy apró figyelmetlenséggel, nem oda kerültek a hamvak, ahová Sándor szerette volna. Egy Szombathelyhez közeli faluban ugyanis kiváltott sírhelyük volt, de erre Gy-né azt mondta, „messze van az magának Sanyi Bá”, temessük csak ide, az oladi templom aljába, ott egy urnakocka 400 ezer forint. Sándor hiába tiltakozott. Az unokatestvér szerint az ápolónő a rokonok elérhetőségét is megsemmisítette, holott Sándornak két testvére is él, nem beszélve a gyerekeiről.
Közbelépett a gazdag szerelő
A Sándor rokona, Katalin elmesélése szerint Gy-né pénzszórását a civil segítő szervezet vezetője (miután Sándor elment panaszkodni) állította meg, aki eltiltotta Gy-nét Sándortól. A maradék pénzét közösen, a szervezet vezetőjével betették egy bankba.
Ám nem telt el sok idő, még aznap egy újabb jóakaró is színre lépett, nevezzük Istvánnak (aki hivatását tekintve taxizik, és mellesleg szerelő is).
Maga Sándor még ősszel így mesélt róla:
Van egy fiatalember, akit mint szerelőt ismertem meg, talán 13 évvel ezelőtt. A feleségem halála után elvitt az ügyvédjéhez, aláíratott velem egy papírt, hogy engem majd ő gondoz és ápol, én meg adjam neki a lakásomat meg mindenemet. Ez az ember elvette a pénzemet: az …-ben volt 797.345 forintom, kivetette velem, betetette egy másik bankba, azt hiszem abba, ahol a felesége dolgozik. Betetetett velem még százezer forintot: de nekem fogalmam sincs, hogy a pénz kinek a nevére került, én vagyok-e számlatulajdonos. Ez a fiatalember nagyon erőszakos volt velem, el akarta venni a nyugdíjam, állandóan üldözött, szaglászott utánam, parancsolgatott nekem.
Taxis István állítólag úgy csábította el Sándort, hogy beszállította az autójába, és elvitte egy ház elé, megmutatta neki hol lakik (albérletben) Gy-né. Majd elvitte a saját lakásához, és eldicsekedett vele, neki milyen szép nagy háza van. Hogy lássa az öreg, neki mindene megvan, nem akarja elszedni a pénzét, csak segíteni akar. Sándor elhitte.
T. István kivetette vele a maradék megtakarítását a bankból (közel nyolcszázezer forintot), és átvitték egy másik pénzintézethez, de oda már csak ötszázezer forintot helyeztek el. Mondván,
ne féljen Sándor bá, itt majd a feleségem vigyáz a pénzére.
Hogy ez alatt az idő alatt hová tűnt háromszázezer forint? Sándor sem tudta. Ahogy azt sem, miért mondta T. István hamarosan, hogy nem elég a bankban a pénz az átutalásokra. Sándor a nyugdíjából vitt be százezer forintot. Arról, hogy volt bankkártyája, nem is tudott.
A „jóakaró” két hétig tejben-vajban fürösztötte az öreget, aztán vitte el az ügyvédjéhez, hogy aláírassa vele az eltartási szerződést.
A tartás fejében Sándor lemondott ingatlanáról (42 négyzetméteres téglalakásról), de még a lakásában található eszközökről is. A tartásra vonatkozó megállapodásban szerepel egy erdő is, amiről Sándornak fogalma sem volt. (Azóta állítólag már ki is vágatták, utánakérdeztek – kétmillió forint nyereséget sejtenek belőle.)
Apró momentum, de Sándor a szerződésből másodpéldányt nem kapott. Állítólag T. István bebeszélte neki: irigyek az emberek, ez maradjon kettőjük között. Amikor Sándor több napra elutazott, akkor mert csak másolatot kérni, amit aztán mindenivel elolvastatott.
T. István az eltartási szerződésben foglalt feladatait azonban nem látta el, pedig aszerint köteles lett volna élelmezni, lakást, fűtést, világítást, mosást, ruházatot biztosítani, harmincezer forint értékben.
Süketen, fogyatékosan? Hogy írhatta alá a szerződést?
A rokon (jelen pillanatban hivatalos gyám) szerint Sándor látászavara (és gyengeelméjűsége) miatt azt se tudta, mit ír alá:
A neki felolvasott hivatalos szöveget értelmezni nem tudja (ezt a gyámhatóság is ellenőrizte) olvasni nem tud, így képtelenség, hogy a szerződés létrejött volna, ha az ügyvédnő látva állapotát, kikérdezi pl. a családjáról. Mindig örömmel sorolja gyermekei, testvérei adatait. Csak meg kellett volna keresnie őket!
”Sándor félt, ezért nem a szokásos aláírásával, hanem szánt szándékkal, mint egy „macska”, firkantotta alá a névjegyét.
Nyugdíját követelte
Sándor állítása szerint T. István később már csúnyán beszélt vele, a nyugdíját követelte, lefényképezte a telefonjával és azt mondta neki, hogy eztán mindenhol látja, és nem tud előle elbújni – Sándor rettegett tőle.
Járt a rendőrségen is, onnan a családsegítőbe küldték, ahol éjszakai jelzőkészüléket kapott, leadta a lakáskulcsát, mert félt. Bujkált, kétségbeesetten mutogatta mindenkinek a szerződést, panaszolta, hogy zaklatják, hogy senkivel sem tarthat kapcsolatot, hogy a lakásba nem engedhet be senkit.
A szomszédok segítségével beiratkozott a helyi nyugdíjas klubba, ott kapott meleg ebédet, és a napköziben biztonságba érezte magát - de ott is kereste István. A klubban az ellátásért plusz harmincezer forintot kértek havonta, mivel érvényes eltartási szerződése van és István helyett gondoskodtak róla, élelmezték. Ezt Istvánnak kellett volna kifizetni, de nem tette.
A családsegítőtől időközben az öreg a gyámhatósághoz került.
A rokon idős hölgy megsajnálta – azóta viseli gondját
Az idős hölgy-rokon (nevezzük Katalinnak) még májusban, véletlenül, az utcán futott össze Sándorral. A férfi neki is elpanaszolta, mennyire fél eltartójától, és hogy már a rendőrségen is járt, de semmi sem történt. A rokonokat hívni sem tudta, mert nem találja a telefonszámaikat. Ekkor kezdett el foglalkozni Katalin Sándor ügyével. (Azóta hivatalosan a gyámja lett, magához vette.) Mert, mint mondta:
mélységesen felháborít, hogy egy elesett beteg embert így kihasználjanak, rettegésbe tartsanak, megalázzanak. És ehhez még jogi segítséget kapjanak.
T. István az idős rokont is kérdőre vonta, miért ólálkodik Sándor körül. Májusban megelégelték a férfi zaklatásait, a rendőrségen feljelentést tettek – immár közösen. Ezután Katalin állítása szerint István eltűnt a képből. Sándor magára maradt.
T. István közölte a rokonnal, nagyobb összeg fejében hajlandó felbontani az eltartási szerződést, egymilliót kér. Ennyi pénzük azonban nem volt.
Mi lesz Sándorral? - kérdeztük két hónapja
A rendőrségen a szembesítés két hónapja zajlott le. T. István akkor első körben mindent tagadott, sőt állítólag akkor feljelentette az idős rokont és családját zaklatásért.
Katalin állítása szerint T. István azzal vádolta, hogy le akart „csapni” a jogos vagyonára (mármint Sándor lakására). Viszont Katalin, mint kinevezett gondnok, nem köthet tartási szerződést, nem örökölhet. Ő azért harcol, hogy Sándor visszakapja jogos tulajdonát. A kétségbeesett hölgy saját családjának biztonságát is féltette, és elege lett a tortúrából. Úgy érezte, tehetetlen, két szombathelyi ügyvédet is felkeresett, hogy vállalja ügyüket, ha bíróságra kerül a dolog, azonban az ügyvédek visszadobták az ügyet. Két hónapja még azon gondolkodott, hogy lemond Sándor gyámságról. Történjen, aminek történnie kell.
A fordulat
A rendőrségi kihallgatás után (ahol közel egyéves tortúra után, végül minden érintettet kihallgattak, a taxist, az ápolónőt és az ügyvédnőt is) megtört a jég. Az ügyvédnő T. Istvánnal egyeztetve felajánlotta a sértettnek, Sándornak és családjának, hogy visszakaphatja korábbi ingóságait (erdejét és lakását), ha visszalépnek az eljárástól. A szerződés megköttetett, Sándornak újra lett lakása.
Ami nem oldódott meg: az az anyagi kár, az a több száz ezer forint hiányzik, amit Sándortól elvettek, számlájáról leemeltek. Kérdés, fogalmaztak a rokonok, mi lesz az ápolónő által örökös bérletben megváltott négyszázezer forintos urnahellyel, amit az egyház nem akar visszafizetni, azok után sem, hogy az elhunyt felség hamvait a rokonok a családi sírhelyre kívánják átszállítani.
Az eset klasszikus lakásmaffiás ügynek tűnik
Dr. Gratzer Gábor (a BRFK ingatlan-bűnőzéssel foglalkozó alosztályának korábbi vezetője) megkeresésünkre elmondta, a fent vázolt szombathelyi történet tipikus „lakásmaffiás” esetnek tűnik, és sajnos korántsem egyedülálló. Gyaníthatóan a kriminológia által ingatlanbűnözésnek nevezett jelenség egyik legjellemzőbb formájával állunk szemben, amit a bűnözők egyszerűen csak „öregezésnek” hívnak.
Az ingatlanbűnözés Magyarországon a rendszerváltást követően jelent meg, amit egyrészt a tömeges lakáshiány idézett elő, másrészt az, hogy a kilencvenes években viszonylag kevés pénzért, sokan vásárolták meg a korábbi önkormányzati lakásaikat. Ebben az időszakban jellemző bűncselekmény volt az önkéntes lakásfoglalás, amikor valaki csak azért tört fel, és költözött be idegen lakásba, mert nem volt hol laknia.
2000 táján az ingatlanpiacon árrobbanás történt, ekkor jelent meg egy sajátos bűnözői csoport, akik arra specializálódtak, hogy bérbe vettek egy ingatlant, majd hamis okiratok felhasználásával, az ingatlan-nyilvántartás adatait manipulálva eladták. Ez a bűncselekmény-fajta a gazdasági válsággal, a jelzáloghitelek beszűkülése és a használtlakás-piac pangása miatt mára jelentősen visszaesett.
Az „öregezés” viszont újfent a virágkorát éli
A "klasszikus lakásmaffiaként" bemutatott bűncselekménytípus, az „öregezés” azonban újfent virágkorát éli. Egyrészt öregszik a társadalmunk, egyre több az egyedülálló és kiszolgáltatott ember, másrészt nő azon bűnözők száma, akik a „piaci racionalitás” jegyében az ilyen bűncselekmények elkövetésére szakosodnak. Hiszen ezzel a módszerrel viszonylag könnyen lehet sok pénzhez jutni, kicsi a kockázat, és a bűncselekmény ténye roppant nehezen bizonyítható.
Dr. Gratzer Gábor szerint az ingatlanbűnözők potenciális áldozatai azok lesznek, akik bármely okból – saját hibájukból, vagy vétlenül – kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Az ilyen helyzetben lévő emberek nagy része nem tudja, vagy nem képes felismerni, hogy bűnözők hálójába került, és ha előbb-utóbb ez tudatosodik is bennük, már késő. Addigra olyan helyzetbe kerültek, amelyből saját erejükből már nincs visszaút.
A módszer rendkívül egyszerű: a bűnözők az ilyen emberek bizalmába férkőznek, és a legkülönfélébb módszerrel, ígéretekkel, fenyegetéssekkel, gyakran erőszak vagy kényszer alkalmazásával aláíratják velük az ingatlan adásvételi szerződését, amely alapján a lakás vagy családi ház az ellenérték megfizetése nélkül a tulajdonukba kerül.
A leggyakrabban szörnyű állapotban lévő vidéki házakba költöztetik őket, de manapság egyre többször fordul elő, hogy a bűnöző a saját házának fészerébe vagy melléképületébe helyezi el a sértettet, és ezt követően rabszolgaként (ezt nevezik csicskáztatásnak) dolgoztatja, ezektől a sértettektől nyugdíjukat, egyéb járandóságukat is elveszik. E bűncselekmény áldozatait megismerve az emberi nyomor és kiszolgáltatottság legelképzelhetetlenebb, legmegrendítőbb formáival kerülhetünk szembe.
Jó tudni azonban, hogy ha ezekkel a szerencsétlenekkel már aláíratták az adásvételi szerződést, akkor rendkívül bonyolult, idő- és költségigényes folyamat visszaszerezni a lakásaikat. A rendőrség azonban - hangsúlyozta ki Dr. Gratzer Gábor - mindent megtesz, és egyre eredményesebben lép fel e jelenség felszámolása céljából. Fontos azonban, hogy aki ilyen esetről tudomást szerez, azonnal tegyen bejelentés a rendőrségen.
Azt is látni kell sajnos, hogy hiába az eredményes nyomozás, és büntetőeljárás, ha a sértett maga írta alá a szerződést, még akkor is ha megtévesztették, a rendőrség (a tulajdonjog helyreállítása céljából) az ingatlant nem adhatja vissza, ezért mindenképpen polgári eljárást kell indítani.
(Ha hallott a környezetében hasonló lakásmaffia-gyanús esetekről - írja meg nekünk, a jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu-ra!)
