Két könnyűzenei ikonnak is új albuma jelent meg az elmúlt napokban: Britney Spears és az idén a Balaton Soundon is bemutatkozó Snoop Dogg is elkészült új albumával, és be kell valljam, én sem számítottam arra, hogy lesz majd egyetlen nagyon vastag közös metszet, aminek révén közös nevezőre lehet hozni ezt a két, egymást taszítónak feltételezett hangzóanyagot, pedig így van. A közös jellemző: mindkettő utazós zene, pont erre a napos márciusvégre kalibrálva - bár az egyik inkább nőkre, míg a másik faszikra lett szabva, de akkor vegyük is őket sorba.

Britney Spears: Femme Fatale

Lehet, hogy Britney menedzsmentje rájött, hogy az emberek nem fotelslágerekre vágynak, hanem topogni akarnak inkább a táncparketten (de az is lehet, hogy a kezük ügyébe került Kylie Minogue legutóbbi lemeze, vagy sok Robynt hallgattak, vagy csak felpattantak erre a jó lendülettel haladó vonatra).

Mindenesetre kevés szusszanás van hagyva a hallgatónak, a botrányhősnő új lemezén nyoma sincs a zavaros közelmúltnak - és az amerikai bulvár ennek nyomán feltörő fekete praktikáinak -, sőt, arculatát tekintve egy kimondottan hurráoptimista lemez lett. És, ami a legfontosabb, európai: konkrétan egy elektrohouse lemezzel van dolgunk, ami helyenként képes még London legautentikusabb stílusába, a dubstepbe is belenyalni.

Az album kezdő, és hangulatát meghatározó darabja a Till The World Ends, amit egy éóé-zós, karokat magasba hajigálós, túlhevített, nagy tereket bejáró stadionklubhimnusz - és egyben a második single a lemezről -, de karakánra sikerült a többi is, az első slágerként bedobott Hold It Against Me, a játékosan kísérleti How I Roll, de még a lassabb Inside Out sem ültet le. Egy nagyon kompakt, energikus harminchét perc ez, amin a kezdetektől az utolsó hangig a pumpáló beatek regnálnak, Britney pedig annyira elemében van, hogy azt is elhisszük: ha új énekesnő lenne a színen, és ez lenne az első lemeze, még akkor is képes lenne megostromolni a slágerlistákat.

Snoop Dogg: Doggumentary

Lemezeket lehet és szoktak is olyan nagyot mondó módon elnevezni, hogy elvakítsa azokat, akiket el lehet, és kenyérre kenje őket vásárlás ügyében. Snoop Dogg a Doggumentary nevet adta tizenegyedik hosszanjátszó korongjának, borítójára pedig stílusosan nem magát helyeztette el, hanem egy kék bársonnyal borított trónszerű fotelt, csupán utalva arra, hogy az az ő helye - erős bemutatkozás, de ez esetben van alapja. Nem csak azért, mert a fonott hajú rapper már másfél évtizede koptatja a mikrofont, de azért is, mert amit ettől az albumtól kapunk, az tényleg felér egy dokumentációval.

Dokumentáció arról, honnan hová jutott Calvin Cordozar Broadus Jr., vagyis Snoop Dogg a hosszú évek alatt, és hogyan tudott úgy megújulni, hogy az ne maradjon elismerő bólogatás nélkül. Mert sikerrel elkerülte mindkét végletet: hogy unalmassá váljon azért, mert ugyanazt csinálja, mint 1994-ben (mint ahogy abba jópár hip hop úttörő belebukott, a Public Enemytől Big Daddy Kane-ig), és azt is, hogy a kapuzárási pánikban mesterkélt megújulást erőltessen magára (mint ahogy ezzel elcseszte a kiváló rapcsapatként induló, majd rommá kurvuló Black Eyed Peas). Snoop az maradt, aki - még ha az elmúlt években készített is olyan lemezt, ami akár ki is maradhatott volna.

Illetve olyasmiben változott csak, ami jó hatással lett a bioritmusára és a mi idegrendszerünkre: egyfelől ügyelt arra, hogy kizárólag profikkal vegye körül magát, és így egy nagyon kerek de nagyon vegyesfelvágott lemezt hozzon össze, másrészt minden eddiginél technikásabban reppel, leginkább arról, hogy kimozdult ugyan a "gettóból" - és az anyját is kiköltöztette -, de a gettó benne maradt, és még mindig jobb, ha mindenki odafigyel magára, mert ő rafkósabb mint valaha. Sztárközreműködők a lelazult Booty Collinstól John Legendig, sok pakett füstölnivaló, meg olyan ügyes utalások, mint a Yazoo legendás zenéjére épülő Boom segítik az albumot eljuttatni oda, ahova való - a CD-lejátszóba, hogy úton a Balatonra bömbölhessen az El Lay, még akkor is, ha az M7-es nem a Sunset Boulevard.

És egy fontos megjegyzés a végére: nem, ez nem egy hiphop lemez, amit akkor lehet megtudni, ha olyannal is leteszteljük, aki alapból nem rajong az XL-es pólókban sűrűn hadonászó afroamerikaiakért. A kívánt hatáshoz azonban tényleg társítani kell egy adag napfényt, ha éppen van a kéznél.