Elmélyedtem Merkel országának éjszakai életében, és érdekes tanulságot vontam le

Legalábbis itthonról nézve mindenképpen érdekeset, de egyébként meg kézenfekvőt.
 
 

Elmélyedtem Merkel országának éjszakai életében, és érdekes tanulságot vontam le

Legalábbis itthonról nézve mindenképpen érdekeset, de egyébként meg kézenfekvőt.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Elmélyedtem Merkel országának éjszakai életében, és érdekes tanulságot vontam le

Legalábbis itthonról nézve mindenképpen érdekeset, de egyébként meg kézenfekvőt.

Persze kicsit félretájékoztattam a címben, de csak éppenhogy, a klikkvadászat kedvéért, mert nem a klasszikus értelemben vett éjszakát öleltem keblemre, hanem kifejezetten egy berlini fesztivált, a CTM-et. Ez olyasmiről szól, aminek Magyarországon sajnos még csak egy soványka közönsége van (de, tegyük hozzá, a budapesti Ultrahang Fesztivál és a Trafóban zajló Electrify sorozat épp ezen próbál változtatni): a zenei kísérletezésről, a határok kifelé nyomogatásáról, arról, hogy minden hangtájat bejártunk-e már mi, emberek, vagy vannak még felfedezetlen terepek és azzal együtt járó felfedezetlen érzések.

Az már az egy hetes programsor legelején feltűnt, hogy emberek mennyire kulturáltan bírják itt művelni a befogadást, de ezen korábbi németországi kultúrvizitjeim alapján sem lepődtem meg - még a legállatabb, vasárnap délutánba hétfő reggelbe nyúló bulin is ha valaki az embernek lökődik, az biztosan turista lesz.

A kijelző

Volt viszont valami, ami sokkal szembetűnőbb volt, különösen a hazai viszonyokhoz képest, mint bármi. Gyakorlatilag kisütötte a retinámat - a hiánya. A mobiloké.

Ami ezen az illusztráción látszik, az ott egy kifejezetten ritka látvány. Ha mégis látni valakitől - többnyire ő is turista.

Berlinben legalább fél évtizedre visszanyúló hagyománya van annak, hogy egyes klubokban kitették a mobiltelefon áthúzva táblát. És egyre többen tették ki, gyakran már kocsmákban is. Ennek hátterében a közösség védelmét éppúgy kell látni - főleg a város keleti, erősen balos kerületeiben, ahol foglaltházakban építenek fel alulról kollektívákat a jelenlegi vagy néhai punkok, de legalábbis számtalan önerős kezdeményezés van, amik csak félig-meddig engedélyezettek, de mivel zűrt nem kavarnak, a hatóságok szemet hunynak -, mint azt az elképzelést, hogy

eljöttél a koncertre, itt vagy a buliban, akkor inkább élvezd, ne fényképezd.

És megtörtént az a csoda, ami kicsiben nálunk a dohánytilalommal: már ott is működni kezdett, ahol amúgy szabadna csinálni. Ahogy itthon visszaesett a füstölés általános mértéke, Berlinben akkor sem nagyon mobiloznak egy kultúreseményen az emberek, ha az nincs megtiltva.

Pár nap alatt én is rákényszerültem erre - nehéz volt, nem is mindig sikerült, visszaeső lettem, de végül többször jártam sikerrel -, és a fesztivál vége felé azt vettem észre, hogy sokkal inkább jelen vagyok, mint valaha. És a sokk erejével ható felismerés: nem csak jelen vagyok, de még élesebben is emlékszem a látottakra. Nem töri meg semmi az élvezetet, nem multitaskolok, maximum a barátaimmal, hogy menjünk-e egy újabb sörért.

És nem világítok bele sem a saját, sem a mások szemébe feleslegesen. Fogom még alkalmazni. Berlinnek meg már csak a klubokban engedélyezett cigizgetést kell reguláznia, és akkor belecsaphatunk egymás tenyerébe.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés