Makkosék, meg a lovak...

Ifj. Makkos Vilmos, Vilike már négy évtizede, hogy elment, ahogy Vili bácsi is hatodik éve hiányzik, nagyon! A Revolúció blog visszaemlékező sorozata barátságos emberekről.
 
 

Makkosék, meg a lovak...

Ifj. Makkos Vilmos, Vilike már négy évtizede, hogy elment, ahogy Vili bácsi is hatodik éve hiányzik, nagyon! A Revolúció blog visszaemlékező sorozata barátságos emberekről.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Makkosék, meg a lovak...

Ifj. Makkos Vilmos, Vilike már négy évtizede, hogy elment, ahogy Vili bácsi is hatodik éve hiányzik, nagyon! A Revolúció blog visszaemlékező sorozata barátságos emberekről.

Visszaemlékező sorozatunkkal azokat a bejegyzéseinket elevenítjük fel, melyek a szívünknek legkedvesebbek voltak az elmúlt hat esztendőben… ifj. Makkos Vilmos, Vilike már négy évtizede, hogy elment, ahogy Vili bácsi is hatodik éve hiányzik, nagyon!

(...)
Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.

Harminchat éve történt. Azon a napon országunk, megyénk, városunk örökre elveszítette huszonhárom esztendős fiát. Az ifjú legénykét, aki alig élt még… Egy ígéretet, egy mégis sportlegendát, aki – jó volt hinnünk! – szárnypróbálgatásain túl már a megérdemelt világhír felé száguldott.

A legjobbnak mondott édesapa pedig egyszerre volt kénytelen elbúcsúztatni a fiát és négy évtized szinte összes álmát, amit valójában gyermekkora óta dédelgetett.

Azon a napon elbandukolt a szombathelyi suttogó…

Vili bácsi és Vilike. Szombathely városában aligha volt olyan ember, aki nem ismerte Makkosékat! A Petőfi Sándor utcai poros, fuvaros udvar olykor az égbe indult, ménesek robaját visszhangozták az ódon, bepucolatlan tűzfalak, ezüstös patkók kopogtak, amint kilovagoltak a szürke kapualjon át, s a lágy tavaszi zápor után magasba nyúló szivárvány legtetején ott ült, egyenest Aranyálom nyergében Makkos Vilmos… Fényesre pucolt csizmában, makulátlan nagykalapban, hatalmas bajusszal, kezében a meggyfavesszővel... és mosolygott.

Idestova negyven esztendeje történt, hogy az akkor még lassú lábakon járó hírek elérték a várost: Vilike egy Keszthelyi versenyen befejezte ígéretes pályafutását. Lova nagyot bukott, ő a földre zuhant, s az érkező segítők, meg az orvosok nem tudták megmenteni az életét. Napokon át csak hitetlenkedtünk, a legendás lovas iskola falai közé legyőzhetetlen csend költözött, Vili bácsi elmaradhatatlan meggyfavesszeje a falnak támaszkodva pihent. Örökkévalóságnak tűntek azok a napok… A lovak megilletődötten vártak egy megmagyarázhatatlan, ember számára felfoghatatlan jelre, amit csak a végtisztesség után remélhettek.

Ló és lovasa egymásra figyeltek, a rezdülésekre, a végzetes baleset után.

Nem ismertem Vili bácsinál erősebb jellemű Embert! Felállni és továbblépni, szolgálni, menetelni szeretettel, ahogy csak ő tudott, ahogy erre csak ő volt képes. A legszomorúbb lovas tragédia, fia halála után képes volt újra lovai közé lépve tenni feladatát! Eltemetve a szívének legkedvesebbet, meggyászolni őt és utána újra kezdeni mindent, és hittel végigcsinálni az azután eljövő újabb és újabb megpróbáltatásokat! Erre csak ő volt képes! Milyen fontos volna, ha Szombathely fiai és lányai, gyermekeink sokkal többet tudhatnának Vili bácsiról és Vilikéről!

„1923-ban a Győr megyei Ásványrárón született, édesapja uradalmi bognár volt. Gyerekkorát a ma Csorna részét képező Földsziget-pusztán töltötte, ahol már egész kis gyerekként olyannyira megbarátkozott a lovakkal, hogy az iskola befejezése után 1937-ben jelentkezett a Kisbéri Állami Méneshez lovásznak. Először polgári alkalmazottként ún. „kishuszárként”, majd 1942-tól ugyanott, de katonaként szolgált. ”

„1944 őszén, amikor a ménest a hadi események elől a németországi Bergstettenbe menekítették, és ő is ott volt a lovak kíséretében. 1945 tavaszán Bergstetten amerikai megszállás alá, ő társaival együtt hadifogságba került. A hadifogságban kezdett el versenyszerűen ugratni, és 1946-ban már Aachenben lovagolt egyedüli magyarként. Amikor az amerikai megszálló csapatok a ménes állományának egy részét hadizsákmányként magukkal vitték, az amerikai parancsnok: a rendkívül nehéz természetű, de briliáns lovastudású félig indián Ovens őrnagy felajánlotta, hogy menjen velük Amerikába, ahol nagy lehetőség várna rá. Ő azonban inkább ott maradt, és amikor 1947 őszén lehetőség nyílott rá, közreműködött a megmaradó állomány hazaszállításában.”

„1949-ben a Nagyszentjánosi Állami Gazdaságban helyezkedett el, ahol a lóállomány összegyűjtése, és elosztása volt a feladata a környék állami gazdaságai számára, üzemeltette a gazdaság csikótelepét, megalapozta a gazdaság minőségi lótenyésztését, és mindezek mellett lovagolt. Nem is akárhogy! Tagja volt a nemzeti válogatottnak, a magyar bajnokságban mindent megnyert, amit csak lehetett, és az ötvenes évek közepén a Makkos Vilmos Pillangó nevű lován szóösszetétel a hazai lovaséletben nem volt kevésbé ismert és rangos, mint az aranycsapat tagjainak névsora! Ilyen előzmények után méltán készültek az 1956-os olimpiára, amelynek lovas számait az Ausztráliában dúló ló-pestis miatt Stokholmban rendezték. A sors azonban közbeszólt: politikai döntés megakadályozta a kiutazásukat.”

„1957-ben Pillangót eladták Ausztriába, de Vili bácsi munkájával és szakértelmével kifejlődött egy másik lólegenda: Aranyálom.”

„1960-ban, amikor a már szépen virágzó nagyszentjánosi ménest felszámolták, Sárvárra került, és a híres sárvári ménes vezetője lett. Mikor az általános ló irtás ezt a ménest is fenyegette, a sportban szerzett kapcsolata és tekintélye révén sikerült elérnie, hogy a sárvári ménes ne jusson a nagyszentjánosi sorsára. 1962-ben Szombathelyre hívták, ahol nagy elhivatottsággal kezdte meg azt az iskolateremtő munkát, amely a kezdetben elég mostoha körülmények között működő, a belváros házai közé bezárt kis lovasiskolát rövid idő alatt az ország egyik legeredményesebb lovasklubjává tette, és olyan lovasokat nevelt, mint Horváth Zoltán olimpikon, vagy Dallos Gyula a díjlovaglás örökös bajnoka, és sokan mások.”

„Igen, nevelt. És ez volt a titka. Neki minden tanítványa fiam vagy leányom volt, és úgy is kezelte őket. Soha egyikhez sem volt egy rossz szava, a korabeli általános szokással szemben nem ordítozott, nem gorombáskodott, hanem nyugodt hangon, higgadtan adta edzői utasításait, vagy inkább tanácsait. És nemcsak azt hogy mit, de azt is, hogy hogyan csinálja a tanítvány. És csodák csodája, mindjárt érezhetően javultak az eredmények, jöttek a sikerek, s mindezek mellett olyan csapatszellem élt a szombathelyi lovasok között, hogy annak az egész országban híre ment.”

„A sikerekért azonban keményen meg kellett küzdeni. Hatalmas erőfeszítések árán sikerült javítani a körülményeken, és alig tíz év alatt sikerült elérni, hogy Szombathely a hazai military-sport egyik fellegvára lett.”

„És akkor jött a tragédia. 1978-ban fia ifjabb Makkos Vilmos, a tehetséges ifjú versenyző – akiben Vili bácsi életműve folytatását látta – egy keszthelyi military versenyen halálos kimenetelű bukást szenvedett. Más talán összetört volna, talán az alkoholba menekül, talán egész életében hátat fordít a lovassportnak, de ő ettől kezdve – bár láthatóan megtört szívvel – kettős erővel dolgozott, immár nemcsak a szeretett szakmájáért, de fia emlékének adózva is.”

„1980-ban az olimpiai lovas csapat vezetője Dr. Várady Jenő őt kérte fel a military válogatott keret felkészítő edzőjének, és közreműködésével sikerült elérni, hogy a Horváth Zoltán, Oláh Mihály, Cseresnyés László, Grózner István összetételű csapat a moszkvai olimpián IV. helyezettként végzett. Így ha késéssel is, ha nem is versenyzőként, de mégis kijuthatott az olimpiára, és ott osztozhatott tanítványai sikerében.”

„Nyugdíjba vonulása után sem csökkent aktivitása. Dolgozott a nagycenki méntelepen, Söptén, Toronyban, Kőszegfalván, tevékenykedett a vasi és az országos lovaséletben. Mint a kisbéri félvér ló szerelmese, 1989-es megalakulásától kezdve részt vett a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Országos Egyesület munkájában, a tenyésztési program kialakításában, a bírálatokon, tenyész-szemléken. Számos elismerése közül a sportban kiérdemelt kitüntetéseken túl birtokosa volt a magyar lovasélet legmagasabb kitüntetésének a Széchenyi emlékéremnek, és emellett egyesületünknek a Kisbéri-félvér Lótenyésztő Egyesületnek tiszteletbeli tagja volt.”

„Jellegzetes arca, alakja, ahogy télen-nyáron csizmában, kalapban, kezében az elmaradhatatlan meggyfabottal megjelent egy-egy lovas rendezvényen, vagy éppen csak végigment az utcán, éreztette, hogy egy nem mindennapi ember állt előttünk. És amikor megszólalt, csendes, de jól érthető hangján, a rá jellemző kellemesen adomázó stílusban elmondott gondolatai, történetei egy életre barátságába fogadták mindazokat, akikkel csak kapcsolatba került.”

A pályatárs, Dr. Pataki Balázs gondolatai ezek, melyeket a 2012. márciusában tőlünk eltávozott Vili bácsi búcsúztatásán hallhattunk, könnyezhettünk. Több, mint két éve már, hogy a szombathelyi lovas élet és a városunk meghatározó alakja, az öreg suttogó, felkerekedett, hogy Vilikét követve igazgathassa égi ménesét. Alakját immár legendák övezik, az együtt elköltött idők varázslatáról boldogan mesélnek mindazok, akik a közelében maguk is tanulmányokat folytathattak emberszeretetből, a lovak tiszteletéből.

Nem szerette, ha róla beszélgettünk. Szerénysége, szikársága soha nem tűrte volna, hogy magasztaljuk, vagy dicsérjük őt. Fia halálának emlékére évről évre elzarándokoltunk a Jáki úti temetőbe, álltunk a patkó alakú koszorúk mellett és nagyokat hallgattunk:

„Egymillió évvel az ember születése előtt, a lovak óriási mezőkön legeltek, és olyan hangok alapján tájékozódtak, amiket csak ők hallottak. Mint vad a vadásszal, úgy találkoztak először az emberrel, mert jóval azelőtt sem, hogy munkára fogták volna, a húsukért megölték őket. Az emberhez fűződő viszonyuk örökre törékeny marad, mert a félelem immár túl mélyen költözött a szívükbe ahhoz, hogy elfeledhessék. Az új kőkorszak óta akadt néhány ember, aki mindezt megértette. Ők a lovak lelkébe láttak, és gyógyírral szolgáltak sebeikre. Halkan titkokat súgtak a lovak zúgó fülébe. Őket nevezték úgy, hogy a suttogók.”

Búcsúzásképpen idézzük fel, amit szakmai nagyságáról a pályatársai emlékeztek:

„Nem végzett pedagógia szakot, de olyan ösztönös ló- és ember ismerettel rendelkezett, amely mindig segítette a helyes döntések meghozatalában. A lovakról, a lovaglásról és sportról többet tudott, többet érzett, mint a legmagasabban kvalifikált, sportismeretekkel rendelkező módszertani szakemberek. A lovaglási rendre, a lovak állapotára mindig nagy hangsúlyt fektetett. Sem az edzéseken, sem a pálya szélén nem adott hangos utasításokat. Nem kiabált, nem hangoskodott. Szakmai tanácsait mindig nyugodtan, érthetően és egyszerűen közölte. A versenyek elmaradhatatlan látogatója volt nyolcvanon túl is, kezében sétapálca, fején kalap. Különleges képességeknek volt a birtokában. Pusztán a személyes jelenlétével képes volt átadni a követendő viselkedési normákat és a lovas etikettet. Életművével követendő példát állított mindannyiunk számára!”

(...)

Szombathely lakói megérdemelnék, hogy emléke, emlékük közöttünk maradhasson, hogy ne csak évente egy-egy alkalommal említsük Makkos Vilmos és fia, ahogy mindenki hívta, Vilike nevét! Az efféle álmok megvalósulásához valódi szándék, és az itt élőket nem megosztó szeretet szükségeltetik.

Emberek lelkéhez is értő suttogók… Talán nemsokára az ő eljövetelüket is megérhetjük...

(via Revolúció blog)

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés