A politikai elitnek nem áll érdekében, hogy kritikus tömeget neveljen

Székely Klára politológus szerint a magyar választók nagy része arra vár, hogy valaki más megvívja helyettük a háborút.
 
 

A politikai elitnek nem áll érdekében, hogy kritikus tömeget neveljen

Székely Klára politológus szerint a magyar választók nagy része arra vár, hogy valaki más megvívja helyettük a háborút.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

A politikai elitnek nem áll érdekében, hogy kritikus tömeget neveljen

Székely Klára politológus szerint a magyar választók nagy része arra vár, hogy valaki más megvívja helyettük a háborút.

Az elmúlt hetekben attól volt hangos a világsajtó, hogy Romániában tüntetések kezdődtek, miután a román kormány gyakorlatilag legalizálta a korrupciót. Sokan kapták fel itthon is a fejüket: ha a szomszédok megtehetik, akkor mi miért nem? Miért csak a jobb oldaliak mennek ki ekkora erővel demonstrálni Közép- és Kelet-Európában, miközben nyugatabbra ez épp a másik oldalra jellemző?

Ez csak néhány kérdés azokból ami bennem, és - a hozzászólások alapján - az emberek többségében felmerült. Ezért megkérdeztük Székely Klárát, a szombathelyi egyetem politológusát arról, hogy hogy alakulhatott ki egy ilyen abszurd rendszer Magyarországon.

Mindenki azt hiszi, hogy ért a politikához

Mond önnek valamit az a név, hogy Drotár Adrienn?

Nem, nem ismerős.

Ő volt az a hölgy, aki Hajdúszoboszlón a Magyar Gazdák és Polgárok Pártjának tagjaként tört volna politikai babérokra.

Az a nagyon hosszú szőke hajú, ugye? Igen, így már emlékszem!

Az ember azt hinné, hogy a politikához rendkívül széleskörű tudás kell. Amikor meglát valakit, aki civilként akar politikusi pályára lépni, akkor mi fut át az agyán?

Nagyon régóta mondom én ezt – és itt-ott már írtam is -, hogy ahhoz, hogy egy politikus valóban vezetni, irányítani, dönteni tudjon társadalmi csoportok, vagy az egész társadalom életéről, ahhoz valóban összetett tudásra van szükség.

Nyilvánvalóan ilyen komplex felkészültséget nem tudnak a politikusok sem produkálni, ezért vannak a tanácsadók, akiket ha jól választanak ki, és igénybe veszik a segítségüket, akkor valóban sikeres politikai pályát futhatnak be.

Vannak azonban olyan adottságok és képességek, amik valóban alkalmassá tesznek embereket arra, hogy sikeres politikai pályát fussanak be. Egy egészen jól ismert példa Lech Wałęsa, aki villanyszerelőből lett Lengyelország vezetője és valódi, komoly politikai tevékenységet végzett. Természetesen neki is voltak tanácsadói, de az egyénisége és az adottságai is meg voltak hozzá.

Manapság a politikában megfigyelhető az, hogy úgynevezett dilettánsok igyekeznek teret nyerni. Egészen egyszerűen azért, mert mára nyilvánvalóvá vált, hogy a politika egy karrier-, egy érdekérvényesítési lehetőség. Hogy egyénileg kinek milyen képességei vagy netán rálátása van arra, hogy alkalmas-e erre a pályára, azt már meg lehet kérdőjelezni. Én az ilyen eseteken jót szoktam mosolyogni, nem marad hosszú ideig a politikai életben az igazán dilettáns.

Az átlag magyar választó mennyire érti a politikát?

Ez olyan, mint a foci. Mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá. Valójában minden választópolgár belevetíti a politikai működésbe azt, hogy ő mit szeretne. Azt gondolja, hogy csak az a jó. Ha akad egy olyan politikus, aki az ő kívánalmainak megfelelő retorikát alkalmaz és tevékenységet végez, akkor azt gondolja, hogy az a jó politikus. Aki viszont szemben áll az ő elképzeléseivel, akkor az már rossz politikus.

Valójában a választópolgárok mostanában egy nagyon nagy ellenállást fejtenek ki a politikával szemben. Közömbösek. Ez mindig így volt, de mostanra a politika és a politikusi tevékenység kifejezetten negatív felhangokat kapott.

Egy politikus sem szereti, ha számon kérik

Mennyire éljük meg a demokráciát? A rendszerváltás óta felnőtt egy generáció, munkavállalóvá és szavazóvá vált. Itthon azonban nem látni azt, amit például az Egyesült Államokban lehetett látni, hogy az emberek beállnak az általuk választott politikus mögé, és büszkén hirdetik, hogy ők szavaztak.

Más a politikai, történelmi gyakorlat az Egyesült Államokban és más Európában, főként Közép- és Kelet-Európában. A demokrácia értelmezése mindig is különböző volt, de most különösen más.

Ha valamit a mi oldalunk cselekszik, az demokratikus. Ha a másik oldal cselekszi, akkor az már nem az. Mindig a politikai oldalhoz való tartozás dönti el azt, hogy demokratikus-e a cselekvés.

A másik jelenség, amit én tapasztalok, az az emberek igénye a rendre. Annyira szabálytalanná vált a világ, annyira elszaladt a ló a politikában és a gazdaságban is, hogy az emberek arra vágynak, hogy valaki rendet tegyen. Érdekes módon ezt elsősorban a demokratikus tevékenységek szenvedik meg. Azok a ténykedések, amik a demokráciához hozzátartoznak – szervezetek létrehozása, az ő tevékenységük, vagy érdekek képviselete -, ezek manapság egy kicsit olyan fennhangot kapnak, mintha rendetlenséget akarnának okozni velük, zavarni a szabályozott, biztonságos életet.

Miben különbözik ennyire a kelet- és közép-európai demokrácia a nyugat-európai, vagy az Egyesült Államokbelitől?

A társadalmi ellenőrzés kérdésében látom a legnagyobb különbségeket.

Amikor a hallgatóknak a szolgáltató államról próbálok képet adni, akkor a skandináv demokráciákat hozom példának, mert azok közelítik meg a legjobban azt az ideát, amit mi elképzelünk a demokráciáról. Ezeknek a sajátossága a nagy társadalmi ellenőrzés. Amikor egy politikai párt vagy politikus tevékenykedik, akkor azt ellenőrizhetik a választópolgárok egyénileg és szervezetileg is.

Közép- és Kelet-Európában ennek nincs hagyománya, hiszen a politika mindig a hatalom birtoklásának az alapvető tényét jelenti, és aki a hatalomban van, az nem szereti, ha őt ellenőrzik és számon kérik. Nem szeretik a skandináv politikusok sem, de kénytelenek elviselni, mert a társadalom úgy működik.

Amerikában is ennek van hagyománya, azzal megtoldva, hogy ott a botrányoknak, a nyilvánosság erejének van igazán hatása.

Ha olvas hozzászólásokat, akkor ön is biztosan látta, hogy úgy tűnik, mintha az embereknek itt is meglenne az igénye arra, hogy ellenőrizhessük a politikusainkat. Sokakat a szocializmusra emlékeztet az, hogy még mindig évekre titkosítanak dokumentumokat. A média is próbál botrányt csinálni, hiszen derült már ki kormánypárti politikusról, hogy bűnözőkhöz van köze, hangfelvételes bizonyítékok kerültek ki arról, hogy a közbeszerzések sem egészen törvényesen lettek intézve. És mégsem történik semmi. Miért nem? Mi, a választópolgárok szúrjuk el, vagy ennyire bebetonozta volna magát a politikai elit?

A hatalomban lévők tevékenységét mindig ferde szemmel nézik. Ez is egy magyar sajátosság.

Egyszer olvastam egy pszichológiai vélekedést arról, hogy nálunk a magyar kultúrába már olyan mélyen beépült, hogy a hatalmat ki kell játszani és negatívan kell kezelni, hogy az már kulturális jelenség. Lehetséges, hogy így van. Az viszont tény, hogy a hatalom birtokosait mindig negatívan, vizslatva nézi a választópolgár. Ennek nyilván van alapja.

Ha a kommentekből indulunk ki, akkor azt látni, hogy vannak, akik mindig, mindenhez hozzászólnak - ami engem elkeserít, hogy gyakran teljesen kultúrátlanul. Ez egy nagyon rossz korkép a magyar politikai kultúráról. De a kérdés az, hogy valójában vajon mennyien vannak azok, akik valóban változást szeretnének? Én úgy vettem észre, hogy akik hozzászólásban így nyilvánulnak meg, azok haraggal és dühvel fordulnak a politika és a politikusok felé.

Valójában az ország nagy része azonban nem kíván ebben részt venni. Én különösen a fiatalok részéről tapasztalok érdektelenséget. Nem akarnak a politikával foglalkozni. Gyakran hallom a hallgatóktól, hogy nem akarnak politikáról beszélgetni, mert nem érdekli őket. Ilyenkor bizonygatnom kell, hogy pedig ott van a mindennapi életünkben, a bőrünkre megy, mi is politizálunk – és ez nem azt jelenti, hogy kifejtjük a véleményünket a nagypolitikáról -, hogy az az érdek érvényesüljön, ami nekünk jó. Ezt elfogadják, de a nagypolitika továbbra sem érdekli őket.

Igaz mindkét állítás. Ha a társadalom engedi a politikai elit számára a bebetonozódást, akkor persze, hogy bebetonozódik! Azért megy és küzd a hatalomért, mert akarja és meg is akarja tartani.

Milyen valójában a magyar politikai kultúra? Hiszen az átlag választópolgárnak kevés eszköze van: elmehet szavazni, részt vehet a mindenféle konzultációban és kimehetne demonstrálni, de utóbbira a legtöbben már csak megvonják a vállukat, mert úgy érzik, ennek már nincs ereje - kint áll a téren, mint a birka, fent meg csak röhögnek rajta.

Egy ismerősöm a demonstrációk kapcsán mondta nekem, hogy igenis ki kell menni, és ki kell nyilvánítani a véleményünket. Rákérdeztem, hogy a hétvégén voltak e tüntetni, és azt a választ kaptam, hogy esett az eső.

Én úgy érzem, hogy ezen a téren van egy nagyfokú kényelmesség. Csak legyintünk, vívják meg a háborúkat értünk mások! Aztán vagy elégedettek leszünk a végeredménnyel, vagy nem.

A legtöbb, amit tehetne egy választópolgár az az, hogy érdeklődik. Amikor egy politikusi csoport nekiesik a másiknak, akkor amögött mindig valamilyen érdek húzódik meg, a választópolgárok nagy része nem veszi a fáradtságot, hogy megnézze, mi lehet a háttérben. Ez időigényes. A legtöbb embernek nincs erre ideje. Egyszerűbb legyinteni, mint megismerni.

A magyarok még mindig érzelemből politizálnak pedig nem így kéne. Ez az érzelem lehet váltópolitizálást eredményező is: úgy gondolják, hogy rájuk szavaztam négy évvel ezelőtt, nem tetszik, amit csináltak, ellenük szavazok. Nem azért szavaznak valahova, mert oda tartoznak, mert az a párt azt ideológiát követi, ami szimpatikus. Amíg ez az érzelmi politizálás nem kap egy valódi ismerettel való megerősítést, addig nem igazán a választó polgárok akarata miatt történik majd kormányváltás.

Ez honnan gyökeredzik?

Nagyon régóta létezik ez a magyar kultúrában. Egyfelől a fennálló hatalmakat évszázadokon keresztül gyűlöltük, mert idegen hatalmak voltak, és ezáltal magát a hatalmat is meggyűlöltük.

Másfelől a politikai kultúrához hozzátartozik az is, hogy a politikus hogy tudja megszólítani a választópolgárt. Ha azokat a szólamokat, azokat a hangzatos kijelentéseket teszi, amik a választópolgároknak tetszenek – függetlenül attól, hogy a szólamok mögött valóban ezek követése van e -, akkor nagyon könnyű az embereket a saját oldalra csábítani.

Ha azonban a politikus racionálisan próbálja meg kezelni az eldöntendő kérdéseket, és racionálisan próbál a választópolgároknak valamilyen választ adni, akkor arra már nehezebben vevők.

2006-ban azért mégis volt egy hatalmas robbanás, rengetegen kimentek tüntetni, és ha eltekintünk az internetadó elleni tüntetéstől, akkor ez volt az utóbbi időkben az egyetlen nagyobb megmozdulása. Romániában most hasonló a helyzet, és azt látni, hogy a volt szocialista országokban csak a jobboldaliak élnek ténylegesen a demonstráció eszközével.

Igen, ez így van, ez a politikai kultúra egyik különbsége.

A baloldali érzelmeket mindig nehezebb kinyilvánítani. A baloldal hurcolja a szocialista korszak terheit, noha már azok a politikusok már csak a kihalás okán sincsenek benne a politikában, akik azokat a bűnöket elkövették. A baloldali politizálásra egyébként az is jellemző, hogy racionális megközelítési módokat alkalmaz, és a populista megnyilvánulások sokáig várattak magukra. Úgy gondolták, hogy a racionális érvelés hatni fog. Aztán kiderült, hogy nem, nem működik.

A politikai kultúrához hozzátartozik az is, hogy hogyan tüntetünk. A huligánok technikáit alkalmazzuk-e, vagy olyan demonstrációt csinálunk, mint az internetadó elleni tüntetés volt - nem gyújtottak fel vagy vertet szét semmit. Nálunk viszont a csendes és kulturált megnyilvánulásoknak nincs olyan ereje. A tömegszám sem fejez ki sok mindent, ha nem nagy a hangja.

Ez a közép- és kelet-európai országokra valóban jellemző. A jobboldal talán azért erősebb az ilyen tüntetéseken, mert erősebbek az indulatok, az érzelmek. Emellett tökéletesen tisztában voltak ezeknek a tüntetéseknek a szervezői azzal, hogy a hatalom úgysem tud tenni ellenük semmit. Még a rendszerváltáskor sem volt ilyen történések.

Nagyon intenzív oktatásátszervezésre volna szükség

Magyarországon egyáltalán mit nevezünk Magyarországon jobb- és baloldalnak?

Az, ami klasszikusan a jobb- és baloldalhoz tartozik már mindenütt megkeveredett, a pillanatnyi politikai erők keveredésének hatására.

A klasszikus baloldal 1905-től számítva mindig is a tömegek akaratát képviselte, a jobboldal pedig a konzervatívizmust és a társadalmi elit képviseletét jelentette. Ez az elmúlt évtizedekben nagyon felborult mindenütt, mert ugyanazokat a politikai eszközöket mindkét oldal elkezdte használni: az ideológiákban, a szólamokban igyekeznek populisták lenni a jobboldaliak is – sokkal inkább, mint a klasszikus konzervatívok. Ez a választópolgárnak még nehezebbé teszi a kiigazodást. Nem csak azért mert az eszközök, hanem mert már az ideológiák is változtak. A balliberális gondolkodásban például már felfedezhetünk konzervatív nézeteket.

Emiatt számít itthon a liberalizmus káromkodásnak?

Igen. Tegyük hozzá azt is, hogy a politikai élet gyakorlása a liberális politikusok esetében összefonódott egy olyan társadalmi fellazulással, ami egy idő után a társadalmak számára már terhes, mert ahogy korábban említettem, az emberek vágynak a rendre.

A liberalizmussal kötődik össze a rendetlenség, a parttalan politikusi tevékenység. Nem lehet tisztán látni, hogy mi a jó. A társadalmi csoportok érdekérvényesítése nem teljesen egyértelmű. De ez nem valódi liberalizmus, ez annak egy rossz iránya.

Legtöbbször úgy tűnik, hogy a liberálisok nagy része a fiatalok közül kerül ki, mégsem javul az évek alatt a megítélése.

A fiatalok esetében jó pár éve látom azt a tendenciát, amit a – lopott kifejezéssel élve - fiatal farkasok jelenségének nevezek. Konkrétan azokra a fiatalokra gondolok, akik karrierlehetőséget látnak a politikában, és ennek elérésének érdekében nagyon célirányosan tevékenykednek. A politika nagyon sok fiatal esetében munkalehetőséggé és nem elkötelezettséggé vált. De ez a fiataloknak csak egy része.

A tömeg oldaláról én még nem látom azt, hogy a fiatalok tömegesen állnának bármelyek gondolkodás oldalára. Inkább azok a fiatalok lelhetők fel a politikában, akiknek a családja is foglalkozott már ezzel és kaptak egy modellt – amit aztán vagy követnek, vagy nem. Kevésnek tartom a politikában lévő fiatalok létszámát, de elvannak foglalva a munkahellyel, az egyéni egzisztenciális kérdéssel, és hát erkölcsi okokból is kimaradnak.

Sokan aggódnak amiatt, hogy Magyarországon nem fog változni a politikai élet, mert a belépő fiatalok tanulnak az idősebbektől – ugyanazt a retorikát, ugyanazt az irányt viszik majd tovább.

Én a legnagyobb problémának azt látom, hogy a közoktatásból kikerült a társadalomismeret oktatása. Ma már a felsőoktatásban sem tanítanak szociológiát, politológiát, vagy olyan társadalmi ismereteket, amik birtoklása lehetővé teszi az emberek számára a tisztán látást.

18 éves, nagykorú, választójoggal rendelkező polgárok kerülnek be hozzánk a felsőoktatásba, és nagyon gyakran megdöbbenek azon, hogy amikor órán próbálok ismeretet ráépíteni a magyar választói rendszerre vagy az intézményrendszerre, akkor fogalmuk sincs róla. Nem tudják, milyen a magyar intézményrendszer, holott nekik ezt használni kell! Fölöttük áll, az életüket befolyásolja, utakat ad vagy zár el, és mégsem ismerik.

Ezért az elsődleges az volna, hogy valós, létező társadalmi ismereteket oktassanak. Tudom én, hogy sokan erre azt felelik, hogy vannak ilyen órák. De a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy olyan oktatók és tanárok tanítják ezeket, akik maguk sem rendelkeznek megfelelően ezekkel az ismeretekkel, ezért más ismeretek átadására használják fel ezeket az órákat.

Most már például az általános iskolában is kell gazdasági ismereteket oktatni. Mi itt a közgazdaságtudomány helyi központjában nem látjuk, hogy kik, milyen ismeretek alapján és hogyan tanítják. Csak onnan tudunk valamit, hogy egy-két kolléga bekopogtat hozzánk, hogy adjunk valami muníciót, hogy mit tanítsanak a gyerekeknek.

Hány évre lehet szükség ahhoz, hogy tényleges változás történjen?

Sokra. Sok tanárra. Sok pénzre. Egyik pillanatról a másikra ez nem fog menni.

Egy három-négy éves nagyon intenzív oktatásátszervezésre volna szükség, ahol nem a meglévő tanárokat terheljük tovább, miközben ellenoldalt nem adunk – felkészítést, szakmai továbbképzést. De annak tényleg az oktatásra kellene koncentrálnia.

Lenne az országnak erre lehetősége? Lenne erre pénz?

Annyi mindenre van pénz. Szerintem lenne, csak ehhez elsősorban politikai szándék kéne, a törvényhozók akarata. De ne legyenek illúzióink, ez belátható időn belül nem fog megvalósulni! Nincs az a politikai elit a világon, amelyik fontos célkitűzésnek tekintené azt, hogy a választópolgárok racionálisan, a társadalmat és az ő tevékenységüket is átlátó tömegek legyenek.

Ez így elég orwelli.

Az. De hát Orwell sem véletlenül volt zseni.

 

 

Támogass, hogy még több és jobb cikkeket írhassunk!

A Nyugat.hu, amit épp most olvasol, háttérhatalom nélkül, hirdetésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Célunk a hiteles, igazságkereső hírgyártás, a jó tartalom. Ehhez kérjük támogatásodat! Kattints és légy részese a szabadságnak.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 


 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés