De hát épp ezért szeretjük a Szigetet: mindent lehet és mindenhol. És akármilyen fura dologba ütközünk, senki nem ütközik meg rajta. Legfeljebb összevigyorog a szembejövőkkel, és kattintgat. Amiért máshol minimálisan a gépedet szedné szét (ha nem téged!) egy metálos vagy egy punk, azért itt csak egy mosoly dukál, sőt még pózolnak is a kamera előtt.
Mindenki szívesen mutatja meg, mi rejtőzik benne. Táncol, fejen áll, leugrik a tízemeletnyi magasságú toronydaruról, erőt fitogtat bikára ülve vagy kecskét lökve. S egy-egy ilyen magánprodukció mindig kis nézőközönséget toboroz maga köré: megállunk, tapsolunk, üdv rivalgunk.
Így aztán a bekarikázott programokról rendre lemaradok. A Ludditák meg a Kispál helyett a Zúzda Színpadhoz vetődöm, ahol a sepsiszentgyörgyi sZempöl zenekar gyermekmondókákat hangszerel át derbukára, pongosra, kongára, csörgöre, meg hasonlókra. Tudjátok: farkasok meg barikák. Uhhh! Ennél az is jobb volt, amikor a Kerozin azt üvöltötte, hogy „Kismalac, kismalac, engedj be! Nem engedlek, lófasz a seggedbe!” És a közönség együtt kiabálta velük, hogy lófasz, mert kábé ennyit tudott megjegyezni a refrénből.
Akkor már inkább a programfüzetben nem szereplő egyéni fellépések! Két feka fiú szuper forgásokkal kápráztatja el az arra tévedőket, egy fehér vetélytársuk meg helyből megugorja a világcsúcsot. Bár bevallom, sokszor háttérré silányul a mégoly lélegzetelállító attrakció is, ha izgalmasabb látványon akad meg a szemem a nézők sorai között. Gyönyörű lányok, alig karnyújtásnyira. És ahogy rád nevetnek, az az érzésed, hogy tényleg csak a karodat kellene kinyújtani…
De hát várnak a vizespólós csajok, ahol meg a nyakadat győzd nyújtogatni, hogy láss is valamit. Az Animal Cannibals vízöntő párosa (na jó, lehet, hogy oroszlán, de tutira nem szűz) nem sajnálja a vizet, jut belőle a közönségnek és a fényképezőgépeknek is. A francba! Ez is pont akkor mondja be az unalmast, amikor már a bugyik is nedvesek, nemcsak a fölsők.
Átverekszem magam a tömegen, amelynek tagjai nem értik, miért a legizgalmasabb résznél fordítok hátat a pódiumnak. Eszembe jut, hogy tavaly ugyanígy krepált be a Canon, csak akkor épp az özönvízszerű esőzéseket nem bírta. Viszont utána visszatért belé az élet, úgyhogy még most is van remény.
A nagyszínpad körüli félsivatag homoktengerén átvágva mindenesetre kifelé veszem az irányt, mígnem az időjáráshoz képest szokatlan természeti tünemény tárul elém: a sarat dagasztja két, egykor szebb színeket megélt ruhát viselő lány. Ez is művészet, ha nem is nagybetűs. Mindenesetre örömmel konstatálom, hogy a gépem újra lövésre kész.
Mi jöhet még? Volt már por, víz, sár, talán csak egyetlen természeti csapás hiányzott: a cunami. A Színház- és Táncsátorban azután ez is megtörténik. A Hollandiába szakadt Ardai Petra áldokumentarista krízisszínháza azt a kérdést veti fel: mi lenne, ha Magyarország fogadná be a szökőár elől menekülőket. Jelentem: néhány csinos hollandus lányra vevő vagyok!
