Vakként élni állandó agymunka

A látássérültek egész életük során segítségre szorulnak, de néha a segítségnyújtás is korlátoz, hiszen a vakokban hatalmas a vágy, hogy önállóan is képesek legyenek akár munkába menni, egyetemre járni vagy sportolni. Nemcsak kísérgetni kellene őket, hanem megteremteni azokat a feltételeket, amiktől ők is önállóan tudják élni a mindennapjaikat.
 
 

Vakként élni állandó agymunka

A látássérültek egész életük során segítségre szorulnak, de néha a segítségnyújtás is korlátoz, hiszen a vakokban hatalmas a vágy, hogy önállóan is képesek legyenek akár munkába menni, egyetemre járni vagy sportolni. Nemcsak kísérgetni kellene őket, hanem megteremteni azokat a feltételeket, amiktől ők is önállóan tudják élni a mindennapjaikat.
 
 
 
 
Tetszünk, ugye? Akkor lájkolj minket! 
 

Vakként élni állandó agymunka

A látássérültek egész életük során segítségre szorulnak, de néha a segítségnyújtás is korlátoz, hiszen a vakokban hatalmas a vágy, hogy önállóan is képesek legyenek akár munkába menni, egyetemre járni vagy sportolni. Nemcsak kísérgetni kellene őket, hanem megteremteni azokat a feltételeket, amiktől ők is önállóan tudják élni a mindennapjaikat.

A mozgáskorlátozottak segítése, az akadálymentes környezet kialakítása kevésbé összetett probléma, mint a vakoké, mert hiába segítenek a kihelyezett jelzések, a vakvezetőkutyák vagy a jó szívű embertársak, teljes önállóságról sohasem beszélhetünk az ő esetükben. Látássérültként sportolónak, egyetemistának vagy dolgozó családapának lenni azt az örök dilemmát veti fel, hogy mi az a határ, ameddig a segítséget el kell fogadni, és mi az, ahol már terhessé válik. Minden látássérült valamilyen segítségre szorul, legyen szó egy hétköznapi bevásárlásról vagy egy egyetemi tantárgyfelvételről, de ez nem azt jelenti, hogy önállóságukban teljes mértékben korlátozni kellene őket. A cél nem az lenne, hogy helyettük cselekedjünk, hanem, hogy hozzásegítsük őket az önálló cselekedetekhez.

Berkó Norbert a kutyájával, Noellel közlekedik a városban, intézi el a bevásárlást lista alapján, amit a felesége ír neki össze a telefonjába, dolgozik informatikusként a Siketvakok Országos Egyesületénél. Norbi még csak nem is budapesti lakos, ezért minden nap Vácról kell felvonatoznia, és tömegközlekedéssel eljutni az Astorián lévő irodába. Norbit a Nyugati Pályaudvaron várjuk, kutyájával magabiztos léptekkel halad a peronon, mikor megállítjuk. rögtön sorolja a mai teendőit: bevásárolni, gyógyszertárba menni, beugrani a munkahelyre.

Noel elképesztő iramot diktál, szinte futnunk kell mellettük, ha tartani akarjuk a tempót. Amikor megkérdezzük Norbit, hogy miért sietnek ennyire, akkor azt feleli, hogy ő mindig így megy, mert nem szeret totyogni. Az őrült, magabiztos csörtetés alatt folyamatosan vezényszavak hangzanak el: jobbra, balra, egyenes, lépcsőhöz. Noel néha tétovázik, Norbinak sokszor kell biztatnia, ami azért van, mert a kutya még nagyon fiatal, és még csak most tanulja a városi közlekedést.

Norbi a boltig fejből tudja az útvonalat, tudja, mikor kell balra fordulni, amikor felérnek az aluljáróból, és eszerint adja a kutyának az utasításokat. Régebben bottal is közlekedett, de kutyával szerinte sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mert míg bottal végig kell tapogatni mindent, addig a kutya egyenes vonalon tudja őt vezetni.

„Vaknak lenni agymunka, kőkemény agymunka, hogy mikor, merre kell menni. A jelzés csak egy könnyebbség, de attól, mert jelzés van, attól nem fogunk tudni végigmenni egy idegen útvonalon, vagy csak elmondás alapján” – magyarázza, mikor arról kérdezzük, hogy mennyire segítenek a vakoknak kihelyezett közlekedési jelzések.

Alighogy beérünk a boltba, a biztonsági őr máris gyanakodva kezd el felénk közelíteni, azt gondoljuk, hogy a kutya a probléma, bár Norbiék már egyszer jártak ebben az üzletben. A félelmünk alaptalan volt, ugyanis csak szólni akart az egyik munkatársának, hogy segítsen Norbinak bevásárolni. Norbi rögtön elárulja, hogy azért az túlzás, hogy egyedül vásárol be, hiszen nem találna meg mindent, ezért mindig megkéri vagy az ott dolgozókat vagy valaki mást, hogy segítsen neki megkeresni a felesége listáján szereplő termékeket, amit a képernyőolvasó program olvas fel neki. Ezúttal mi voltunk Norbi segítsége, a zöldségeket ő is megtapogatta, de az előre csomagolt termékeket ránk bízta. Volt, amikor fejből mondta, hogy melyik márkát szeretné, de általában ilyenkor van nála egy-egy korábban vásárolt termék papírja, amit meg tud mutatni a segítőjének.

Haladunk tovább Norbival a munkahelyére, Noel néha eltéveszti az irányt, a felfelé haladó mozgólépcsőn akar lemenni, de mi nem szólunk egy szót se, Norbi magától is időben észreveszi, és meg is köszöni nekünk, hogy nem figyelmeztettük, mert a legtöbb ember azonnal odaugrik és félrehúzza, így viszont a kutya sosem fogja megtanulni, és Norbi állandóan ki lesz téve ennek a helyzetnek. De mikor a 3-as metró lekopott jelzésű biztonsági sávba vezeti Noel a gazdáját, akkor megijedünk és felkiáltunk, hogy vigyázzon, mire Norbi azonnal beljebb ugrik, de Noel a következő lépésnél újra oda vezeti.

A 3-as metró biztonsági sávja gyakorlatilag nem érzékelhető már a látássérültek számára, mert a gumiról lekoptak a jelzések, de Norbi azt mondja, hogy nem az a baj. Őt nem érdeklik a jelzések, szerinte azok a bottal közlekedőknek vannak, neki pedig azért van kutyája, hogy a kutya tudja, és neki ne kelljen erre figyelnie. Norbi elmeséli, hogy azt nem szerette a bottal való közlekedésben, hogy az emberek rögtön odaugrottak hozzá, hogy segítenek, hiába tudta ő maga is az útvonalat. Azt mondja, hogy ezzel még nem is lett volna baj, de miközben kísérték az emberek, kifaggatták az életéről.

„Azt gondolják az emberek, hogyha segítenek, akkor már bizalmaskodhatnak is egy kicsit. Azért, mert valaki elkísér a villamostól a metróig, még nem akarom neki elmondani az egész életem. Kutyával nincs ilyen gond, mert nem fognak utolérni” – nevet.

Daniló Zoltán, az ELTE BTK angol és magyar mint idegennyelv tanári szakos hallgatója pedig éppen ellenkezőleg, azt szereti, amikor segítenek neki a közlekedésben. Mikor találkozunk az egyetem campusán, rögtön meg is kérdezi, hogy belém karolhat-e. Egy olyan épülettől szeretnénk eljutni az angol épületbe, ahonnan Zoli nem ismeri az utat, mert másik irányból tudja a járást, ezért nekünk kell navigálni. Az útvonal betanulása és a jó memória nála is kulcskérdés.

„Alapvetően szeretem, ha van velem valaki, mindig örülök, ha valamelyik csoporttársam elkísér a buszmegállóba vagy elmegyünk meginni egy kávét, vagy csak beszélgetünk” – meséli, mikor arról kérdezzük, hogy mennyire szokott egyedül közlekedni az egyetem berkein belül.

Amikor elérünk az angol tanszék épületébe, elengedi a karom, és ő próbál meg irányítani minket. Azt mondja, hogyha most egyenesen elmegy a falig, és a falnál elindul jobbra, akkor ott kell lennie a liftnek. Zoli jó irányba halad, de elbizonytalanodik, amiért másik irányból jöttünk be az épületbe, és végül a segítségünket kéri. A liftet viszont már ő kezeli, és elmondja, hogy onnan tudja leellenőrizni, hogy jó helyen vagyunk-e, hogy amikor megáll a lift, akkor újra meg kell nyomni az adott emeleti gombot, és ha az ajtó nem csukódik be, akkor a kívánt emeletre érkeztünk.

Mindezeket a trükköket Zoli nem magától tanulta, mert amikor elkezdett egyetemre járni 6 évvel ezelőtt, akkor még létezett a Szempont nevű alapítvány, amely vak felnőtteknek segített boldogulni, az útvonalat is még velük tanulta be. Ma már az ELTE-n működik egy Fogyatékosügyi Központ, akik szükség esetén biztosítanak kísérőt a látássérülteknek. Az egyetemen állandóan megy a panaszkodás, hogy papírra is úgy kell pályázni, mert nincs rá állami támogatás. Ahogy arra sincs, hogy a látássérülteknek úgy építsék ki a bölcsészkar campusát, hogy önállóan tudjanak közlekedni, egyedül is megtalálják a termeket, ezért az ELTE Fogyatékosügyi Központja jobb híján humán segítséget próbál biztosítani. Ez több mint a semmi, de azoknak a látássérült hallgatóknak, akik önállóan, segítség nélkül szeretnének közlekedni az egyetemen megint csak nem biztosítják a feltételeket, ezért a vakok kénytelenek segítséget kérni, hiába járnak ugyanarra a campusra már több éve.

Zoli is segítséget kér a csoporttársaitól az egyetemista élet zökkenőmentes zajlásához, de például a szüleinek nem engedi, hogy elintézzék az egyetemi problémáit, mert azokkal ő szeret foglalkozni.

Az ELTE internetes oktatási rendszerével, a méltán hírhedt Neptunnal nem csak az épen látó hallgatóknak gyűlik meg a baja.

„Amikor a Neptun indult, akkor egyáltalán nem volt akadálymentes, abszolút nem volt vakbarát. Ezért mindig meg kellett kérnem valamelyik csoporttársamat, hogy segítsen, és én ezt nagyon szégyelltem, mert nem tudtam, hogy igazából ők mit gondolnak rólam, de aztán mondták nekem, hogy ezen ne izguljak, mert mindenki utálja a Neptunt. Az egy dolog, hogy felolvassa a képernyőolvasó program azt, ami a képernyőn van, de nagyon bonyolult az egész programnak a felépítése, maga a szerkezet.”

Zoli megkér minket, hogy kísérjük el a buszmegállóba, érezhetően bizonytalan a közlekedésben, de állítása szerint az egyetemi lét az ő önállóságán is rengeteget lendített.

Akárcsak a mindennapi életben, a sportban talán duplán érvényesül az a dilemma, hogy a látássérültek ugyan segítségre szorulnak, de sportolóként önerőből szeretnének valamilyen teljesítményt elérni, amihez nem mindig adottak a feltételek. Nemcsak az a probléma, hogy kevés az olyan sportlehetőség vagy edzőterem, ahol a vakok önállóan, minimális segítséggel is boldogulhatnak, hanem az is, hogyha valaki látássérültként élsportolóvá szeretne válni, akkor nincs túl sok esélye erre.

Az önállósági vágy hajtotta Loboda Márkot, aki a Suhanj! Alapítvány akadálymentesített edzőtermébe jár heti ötször, de akár nyolcszor is edzeni. Keszthelyi Mónika, a Suhanj! kommunikációs munkatársa el is meséli, hogy a fogyatékkal élők sportolásával foglalkozó alapítvány egy olyan edzőtermet szeretett volna létrehozni, ahol a fogyatékkal élők kísérő nélkül is tudnak edzeni. Márk épp befejezi a napi edzését, amikor odaérünk, de lelkesen megmutatja nekünk, hogy hogyan szokta használni a spinning bicikliket vagy a futópadot, tőlünk egyáltalán nem is kér segítséget.

Márk már korábban is ismerte az alapítványt, járt velük úszni, a Margit szigetre futni, de már nagyon várta az edzőterem elkészülését, mert próbálkozott úgynevezett normál edzőtermekkel, de rosszak a tapasztalatai.

„Volt egy kísérlet normál edzőterembe járásra, még a korábbi úszóedzőm elvitt az ő edzőtermébe, de ott nagyon feszélyezve éreztem magam. Egyszerűen nem is volt olyan a környezet, hogy vakon ilyen szinten jól lehessen tájékozódni, és valahol azt éreztem, hogy folyamatosan parázok, mert olyan volt, mintha nekem itt semmi keresnivalóm nem lenne. Valamiért féltem nagyon, ráadásul az emberek nem szívesen segítettek az öltözőben. Folyamatosan az edzőmre voltam utalva, minden egyes lépést vele kellett megtennem. Nem volt önállóságom, persze idővel biztos, hogy lehetett volna, de ide tényleg úgy léptem be, hogy ilyen félelem még csak nem is volt.”

Mi történik akkor, ha egy látássérült szeretne sportolni, de nemcsak hobbiból, hanem versenyszerűen? Páni Róbert, a csörgőlabda női válogatott edzője szerint, ilyenkor egy látássérültnek nincs más választása, mint a csörgőlabda.

„Egy látássérült atléta lehet bármilyen jó, lehet Ben Johnson, de vezetőszáron, valakivel úgy, hogy fogja a kezét, sosem fogja megelőzni, sosem lesz gyorsabb egy látónál. Ezért az adaptált sportágban nincsen meg az a sikerélmény. Csörgőlabdában bárki felveszi a szemkötőt, onnan már csak készülés kérdése, hogy ki lesz a jó játékos” – magyarázza az edző a volt női válogatott edzése előtt.

A csörgőlabdát a második világháború után találták ki, hogy a háborúban látásukat elvesztett katonák fizikuma ne romoljon le. A csörgőlabdát hat játékos játszhatja, akik egy körülbelül kézilabda pálya széles kaput védenek a teljes testükkel a labda elé vetődve. A labdában van három darab csörgő, amik jelzik, hogy hol van a pályán a labda, amit mindig gurítani kell, mivel a játékosok a földön fekszenek.

A volt női válogatott egy jól összeszokott csapat, játék közben az edző néha rájuk förmed, hogy ne a pályán beszéljék meg, hogy ki-mit főzött tegnap. A pletykaparti ellenére egy nagyon kemény edzést látunk, igazi fizikum és térérzék kell ahhoz, hogy egy meccset meg lehessen nyerni. A lányok sokszor úgy vetődnek a labdáért, hogy közben összecsúsznak egy társukkal, vagy a cipőjük éppen a másik játékos arca előtt áll meg egy centivel, de ez a játék része, hiszen a csörgőlabdát hallják, de egymást nem minden esetben.

Az egyik játékos, Tóthné Kiss-Orosz Mária, becenevén Maja arról beszél, hogy hogyan is vált a csörgőlabda az életévé.

„Én mindig egy mocorgósabb fajta voltam, integráltan tanultam egész életemben, és hát nem tudtak velem mit kezdeni, ezért a legegyszerűbb módszert választották: tesiből felmentettek. Tehát, én még csak nem is tesiztem, nemhogy sportoltam volna, és ez egy hatalmas hiányérzet volt az én életemben” – meséli.

Maja Eger mellett él, onnan jár fel Budapestre edzeni, ugyanis Egerben nincs női csapat, és eleve nagyon kevesen csörgőlabdáznak vidéken, aminek az ok többtényezős. Maja szerint egyrészt a szegregált képzés Budapesten összpontosul, másrészt az integrált képzésben tanuló látássérülteket nem lehet ilyen szempontból elérni, mert egy tesi tanárnak lövése sincs arról, hogy mi az a csörgőlabda, ezért a vak diákokat inkább felmentik tornából, ezzel elvéve tőlük a testmozgást mint lehetőséget.

A látássérülteknek tehát nemcsak alapvetően kevés a sportolási lehetőségük, ha önállóan vagy sportszerűen szeretnék csinálni, de a lehetőségek területileg is korlátozottak, ezért Majának a csörgőlabda EB ideje alatt volt, hogy egy héten ötször is fel kellett egyedül utaznia Budapestre az edzések miatt.

 

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is: jelentem_KUKAC_nyugat_PONT_hu

 

 
 

 
 
 

 
 

 
 
 
 
 
 
 

Hirdetés

Hirdetés