Idén hét éve annak, hogy elhunyt Kocsis Zoltán Liszt Ferenc- és kétszeres Kossuth-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, az elmúlt fél évszázad egyik legnagyobb hatású magyar művésze.
Hagyományteremtő szándékkal születésnapján indította útjára A Magyar Klasszikus Zene Napja elnevezésű programsorozatot a Zeneakadémia és a Nemzeti Filharmonikusok, bevonva az ország számos együttesét és oktatási intézményét. Új ünnepnap került tehát a magyar kultúréletbe, fókuszba állítva a magyar klasszikus zenét.
A magyar klasszikus zene gazdagságára, régi és új értékeire, kis és nagy mestereire, változatosságára és félreismerhetetlen ismertetőjegyeire büszkének kell lennünk. A magunk muzsikáját, 19., 20. és 21. századi komponistáink alkotásait az európai kultúra, s egyáltalán: a világ komolyzenéjének egyetemes közegében leljük fel. Ahhoz mérjük, és abban helyezhetjük el a magyar zeneirodalom termését.
A Magyar Klasszikus Zene Napja alkalmából a Savaria Szimfonikus Zenekar következő hangversenyének szólistája, Tóth Domonkos (klarinét), a Liszt Ferenc Művészeti Egyetem növendéke ajánlja a zenebarátok figyelmébe a zenekar május 31-i hangversenyét. Domonkos a tavalyi A jövő zenészei gálán kapta Kiss Barna igazgatótól a megtisztelő felkérést, aki a gálahangverseny történetében először honorálta bérletes nagykoncert-fellépéssel egy növendék kivételes tehetségét.
Az elhangzó művekről:
Lajtha László (1892-1963) zenéje olyan, mint az érme, melynek anyaga magyar, verete francia, érvényessége pedig az egész világra kiterjed.
Ez a Szimfonietta esetében tökéletesen megállja a helyét. A magyar népzene, valamint a klasszikus nyugati műzene (főként Bach, Haydn, Mozart) hatása egyaránt érvényesül e kompozícióban, és persze az a könnyed, levegős, áttetsző hangszerelés is, amelyet Lajtha a francia zenéből tanult el.
A hazai zenei életben igen megbecsült, elismert szakembernek számító szerző egyik legnépszerűbb, leggyakrabban játszott műve.
Kovács Zoltán (1966-) művében a klarinétszóló virtuozitásával, a mélyvonósok kontrasztjával, sokféle karakter egybefűzésével élvezetes darabot hallhat a közönség. Kicsit bartókos, századfordulós hangulatfestő részekkel. A ritmikai elemek sokfélesége teszi izgalmassá a részek kapcsolatát.
Dohnányi Ernő (1877-1960) négytételes kompozícióját olykor a romantikus melléknévvel szokás említeni. Ám a mű (késő)romantikus jellege a szerzőre oly jellemző derűvel, a balettes és valceres utalások humorával is jól összefér.
„Melyik nemzet tud ma egyszerre három ilyen géniuszt (Kodály, Bartók és Dohnányi) felmutatni?” - tette fel a kérdést 1933-ban a korabeli kritika a Filharmóniai Társaság Zenekarának 80. születésnapi koncertje kapcsán. Itt hangzott el Dohnányi öttételes műve, melyben a tündéri Capricciót egy szomorkás Rapszódia követi, középen hallhatjuk a lendületes Scherzót, majd egy 16. századi dallamra írt variációs tétel után könnyed és felhőtlen Rondo zárja az alkotást.
