A Weöres Sándor Színház kamaradarabjának első húsz percében csak kapkodom a fejem, bogoznám szét az összekuszált szálakat. Viszket bennem valami, menekülnék a feladat elől. Szerencse, hogy nincs szünet. Aztán azon kapom magam, benne vagyok a darabban, otthonosan kényelmetlen kezd lenni, összeáll valami, de hogy mi, azon másnap délelőttig morfondírozom. Restellem, hogy nem készültem: el kellett volna olvasni az alapművet, a japán kortárs Fukazava Hicsiró Zarándokénekét, talán gördülékenyebben ment volna a szellemi emésztés.

Galéria: A személytelen terror

Egyrészt legerősebb szálként megjelenik a színház a színházban: Jeles erős képekben fogalmazza újra Rin anyó balladáját. Aki noha teljesen egészséges, ráadásul minden foga ép, a család nyomására halni készül. Aki, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak, előbb kiveri még ép fogait is. Nemsokára dédanya lesz, így a szokásnak alávetve magát, ahogy anyái és nagyanyái tették, felviteti magát a hegyre, hogy gyékényen ülve, hóesésben találkozzon Narajama Istenével.

Kiss Mari tökéletes Rin anyó, megrendítő a színészi munka, drámaian kifejezőek gesztusai, elhiszem neki a japán asszony minden rezdülését. Gyönyörködtet a távol-keleti ízekkel fűszerezett zene és Zarándokének-játék, le a kalappal a társulat fiataljai előtt. Ennyi a színházból épp elég is lenne egy estére, de…

A halál kötélen kerekez

A másik visszatérő szál térben, időben, kulturálisan közelebb van hozzánk. Kaotikusabb és európai módon, XX. századian nyersebb. Idegesítő arctalan öltönyösök zaklatják a játékot. A halál barátai valamiféle fegyveresek, akik túszul ejtették a színészeket, pattogatott kukoricával, ropival és jégkrémmel etetik a csüggedt színészeket, és elvárják, hogy próbáljanak. Miért?

Galéria: Kiss Mari átváltozása

A színészek sem értik, mi folyik körülöttük, egyáltalán életben maradnak? Egyet tehetnek, engedelmeskednek, és a halál torkában is játsszanak tovább. Látjuk a színészeket, amint kiesve a szerepükből félnek és éhesek, és azt is, ahogy győz bennünk a mesterség, és muszáj jól csinálni.

Ahogy Rin anyó aláveti magát a társadalmi kényszernek, és eljátssza szerepét, felmegy a hegyre meghalni, úgy a színészek is engednek a külső erőszaknak, azt játsszák, azt olvassák fel, amit a fegyveresek eléjük raknak.

Galéria: Útra fel

Lehetnénk a ruandai népirtás, a délvidéki vérengzés, a katyni, a srebrenicai vagy a kambodzsai mészárlás kellős közepén, vagy Moszkvában, amikor a csecsen fegyveresek megszállták a Dubrovka Színházat. Ez az áthallás a legkonkrétabb, hiszen akkor ott jó tíz éve a csecsen terroristák több napon át nyolcszázötven embert tartottak fogva, százharmincan pedig meghaltak. Közben mi történhetett ott a színházban? (Erről született egy darab, most fut a Katonában…) Konkrét utalás persze erre sincs.

Viszont az arctalan terroristák történeteiben felrémlenek más konkrétumok, megesett borzalmak, históriák, a délszláv háború tizenöt-húsz éves retteneteiből.

Mi lehet a közös nevező?

Fent a Narajama hegyén, ahogy tömegmészárlások után, halomban hevernek a csontok, a földi maradványok sokasága közé élő halottként ül le Rin anyó. Fiát a hegyen hasonló borzalmas látvány fogadja, mint bennünket, amikor a tömegmészárlások helyszíneiről, tömegsírokról látunk képes tudósításokat. Rin anyó persze látszólag belső kényszerből, önként megy a máglyára, „löveti bele magát a tömegsírba”… De a végeredményt nézve lehet, végső soron ugyanaz a borzalom, ez is, az is holocaust... Csak a lelkülete nagyon más. Van értelemes és értelmetlen halál? Vagy csak halál van?