Nagy a felhajtás a Tron: Örökség körül. Ami csak az átlag mozijárónak újdonság, megveszekedett sci-fi függők már a kilencvenes évek vége óta spekulálnak egy lehetséges folytatásról, tíz éve még a Pixar is közölte, hogy esetleg ráállna a témára. A ziccert végül az - eredeti filmet is jegyző - Disney értékesítette, olyan gerillamarketinggel előzve meg a premiert, mint az internetes mozioldalaknak körbeküldött pendrive, rajta egy rejtélyes kóddal, ami a Flynnlives.com weboldalra vezetett.
Tegyük hozzá, nem volt nehéz felkorbácsolni az állóvizet: a csaknem húsz évvel ezelőtt készült Tron apró csoda volt a maga nemében és idejében, hiszen díszleteit kizárólag számítógépes - igaz, Avataron edződött szemmel nézve már szórakoztatóan kezdetleges - grafikák alkották. Megfizethetetlen volt, ahogy a hamuszürke uniformisban derengő, hús-vér karakterek digitálisan rácsozott pályákon ugrálnak az életükért.
A lenyűgöző végeredmény ellenére az akkori kritikusok véleménye megoszlott a kiberűr-sztoriról: többnyire azt rótták fel neki, hogy a bitekbe gyömöszölt látványpékség a dramaturgia, a sztori fogyaszthatóságának rovására ment. Éltem a gyanúperrel, hogy ugyanez a rizikófaktor lengheti be a 2010-es folytatás eljövetelét is, főleg amikor azt olvastam, hogy a forgatás csak 64 napot vett igénybe, az utómunkázással viszont majdnem másfél évig tökörészett az animációs stáb.
Tisztelettel nyúlva az elődhöz
Aggodalmam a digitális metaverzumban (pontosabban a Gridben, magyar fordítás szerint a Rácsban) játszódó első képkockák láttán beállt egy normális szintre, de ez főként az örömteli felismerésnek volt betudható, hogy nem egy, a nagy elődről sebészi szikével leválasztott folytatással állunk szemben, hanem olyannal, ami felveszi az elejtett fonalat, és a mai filmes technológiákba ágyazva eleveníti fel a jó öreg komponenseket: a világító szkafanderruhát, az ellenséges repülő tankokat, a legendás fénymotorokat, és persze a fegyverként dobálható, fénylő frizbi-lemezt.Mert amúgy minden ontja a fényt, fluoreszkálnak a kontúrok, mint egy mindent behálózó minimalista neondzsungel - ez, és a Daft Punk nyolcvanas éveket idéző analóg, de klasszikus zenekari elemekkel is megtűzdelt filmzenéje képezi a film legerőteljesebb magját. Audiovizuál-mániásoknak ez jó hír is lehet, de a formát sajnos - s félelmeink lassan beigazolódnak - nem közelíti meg a tartalom.
És ez nem azt jelenti, hogy a Tron: Örökség története alapjában véve problematikus volna. A számítógépes hálózat bugyraiban ragadt egykori játékfejlesztő, Kevin Flynn ( Jeff Bridges), az ő megkeresésére induló fia (Garrett Hedlund), a teremtőjével szembeforduló diktátorprogram Clu (szintén Jeff Bridges, csak kevesebb barázdával, hiszen a szoftverek nem öregednek) remek alapállást eredményeznek, a történeti mélység azonban nem nyeli el annyira a publikumot, hogy bármelyik karakterével is együtt dobbanjon a szívünk, és karfát szorongatva drukkoljunk a főszereplőnek, nehogy elvérezzen az egyébként szédületesre kreált fénymotor-ütközetben.
Lehet, hogy mindennek oka az, hogy a készítők sem voltak képesek azonosulni azzal az alapkoncepcióval, hogy programokat kell emocionális-emberi alakba öltöztetni, miközben ezek leglényegükből adódóan elvileg nem képesek érzelmekre?
Interjút már nem tudtunk készíteni Joseph Kosinski rendezővel, így a válasz elmarad. A 2010-es Tron pedig megmarad egyszer nézhető filmnek, aminek magyar szinkronos változatától viszont óva intenék mindenkit: nem kicsit tolja mínuszba az élvezeti értéket, amikor olyan kínos fordítások miatt kell feszengenünk, mint a
biodigitális banzáj
, azebből nagy zakó lesz
, és agallyra vágtad a mocimat
. Ha mód van rá, irány a feliratos verzió.Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
