Végül lett nyolc aranyunk, hat ezüstünk, három bronzunk Sydney-ben. Az olimpia bezárt, az elkövetkezendő hetekben mindenki elemez, szintézist készít és marha okos lesz, azaz szórja az észt a népnek.
Szigorú magánvélemény: úgy a tizedik doppingügy tájékán sikerült leszámolni az olimpiai eszmével. Addigra lett világos, ami nagyjából sejthető volt, hogy a versenysport egyik legfontosabb tényezője a dopping (szakzsargonban a koksz). A különbségek abból adódnak, hogy kinek mennyi pénze van a legújabb (mód)szerekre, az egész tulajdonképpen üzlet, méghozzá a javából.
Az olimpiát nyugodtan hívhatnák bárminek, akár Olimpia Rt-nek, mert nem igazán arról szól, hogy X. atléta naponta felfut a legmagasabb spártai hegy tetejére, onnét pedig indiánszökellésben leüget, edz napi negyven órát, aztán a döntőben még a legújabb Porschét is legyorsulja. Ismerek olyan futót (és edzőjét), aki másodpercre megmondta, mennyivel tudott volna többet, ha kokszol, ám végül mégsem vállalta. Pedig még nemzetközi szintig is eljuthatott volna!
Itt ugye akár be is lehetne fejezni az egészet, mert erről nem szokás beszélni, főleg nem élsportolónak, ugyanis az összes sportvezető dührohamot kap, ha meghallja a dopping szót, és kikéri magának, ő aztán soha, egy grammot sem stb. Mindez még véletlenül sem jelenti azt, hogy aki kinn volt Sydney-ben az annak köszönhette, hogy rohadt kemény edzései mellé beszedett még némi gyorsítót. Az általánosításnál csak egy rosszabb van: az a hülye gyanú, amit a bebukott versenyzők, a visszavont érem és a hülye nyilatkozatok ültetnek el a kívülállóban: azaz valami nem all right.
Ez volt a zárójel eleje. A vége pedig az üzlet: a hogyan vegyünk szavazatokat a helyszín kijelölésnél, avagy miként egy NOB-tagot megkenni. Folytatva a dolgot, ki lehet szállító és ki nem, vagyis a jó öreg báró, ha kikelne sírjából (ahol jelenleg turmixként forog - Uj Péter szíves megállapítása, még mielőtt a versenyek megkezdődtek volna), igencsak elcsodálkozna, milyen kitűnő seft lett az eszméje.
Fanyalgás befejezve, most kéne értékelni, de az egyszerű hírlapíró elkésett, a miniszterelnök már beelőzött, az aranyvasárnap sikerei ki lettek aknázva, rögvest a helyszínen, riportban. Mindez remekül illeszkedik a "nyúljunk le mindent finoman" vonulathoz, erről is nyilván megemlékeznek majd írástudók, akiket más írástudók jól ledorongolnak, aztán jöhet a visszadorong, kontradorong és társaik. A további slágerek: érmeink méltatása, állami vezetők látogatása újfent, beteg, vagy nem beteg a magyar sport, valamint hajrá magyarok, központilag megünnepelve, remélhetően tűzijátékkal, aminek során sportminisztert hamburger alakzatban a pesti égre fellövik.
Ismételt magánvélemény: szerintem örüljünk. Teljesen mindegy, hogy O.V. kinn volt, vagy sem, az ellentábor úgyis Clinton lányával példálózik, az elnök őt küldte maga helyett. A belga sajtó pedig elzavarta a vérbe a sportminisztert, amiért otthon dekkolt - szóval okosnak nem lehet lenni. A vasárnapig tartó kínlódás jelezte, hogy a magyar sport igen-igen magára van hagyva, nincsen egy normális sporttörvényünk, a támogatás igazi feltételei hiányoznak, aki sportra ad pénzt még gesztusértékű kedvezményt sem kap. Vesd össze: üzleti alapon. Ilyen szempontból tényleg csoda a nyolc arany, de legalább egy kicsit odafigyelnek a sportra, most kéne lobbizni normálisabb körülményekért, nem ártana szólni, hogy valamit pakolni is kellene az üzletbe, nem csak kivenni belőle.
Na, ez tényleg a vég: csak sikerült eljutni a bizniszig, csesszék meg.
(Krámer)
