Életkép: Lányi Zsolt kisgazda politikus rosszallóan néz egy darab magyar fiatalt a sorozáson. Az ifjú rémült, mint állat, a bizottság is csak les, mit akar itt a góré, biztos valami rokonért jött, akit ki kéne szuperálni.
Pedig dehogy, a honvédelmi bizottság elnöke saját szemével kívánta látni a leendő magyar haderőt, elzarándokolt hát a budapesti sorozásra, ahol azt tapasztalta, hogy boldog-boldogtalan alkalmatlan. A legfrissebb statisztikák szerint a megjelenteknek csaknem a háromnegyede untauglich, ami figyelembe véve a magyar halálozási statisztikákat, nem is olyan rossz.
Egészen pontosan, vagy alkalmatlan, vagy nem tudott jóféle papírt szerezni egy erős ízületi kopásról, vagy keringési rendellenességről, netán asztmáról.
Kisgazda politikus rögtön fel is horgadt, miféle virtcsaft ez itt kérem szépen, úgy tűnik, hogy a haza védelme azokra van bízva, akik képtelenek ügyeskedni. Borzongjunk bele, ez háború esetén akár végzetes is lehet, hiszen például lőszerhiány esetén meg sem fordulna a fejükben, hogy az ellenségtől vegyenek golyót meg gránátot, ha már egy nyavalyás igazolás sem tudtak leakasztani valamely doktorról.
Skandallum, botrány, szoclibek, hazaárulók, magyar vitézség el van árulva, Dugovics Titusz úgy pörög a sírjában, hogy egész Belgrádot ki lehet világítani vele.
Azt persze senki nem hangoztatja, hogy a hadsereg presztízsét a szocialista korszak mínusz ötvenezeréhez képest nem nagyon sikerült felhozni. Bár magánügy, és az összes öreg rögtön rákontráz pár évet, nekem sikerült egy évet elcseszni az életemből. Megtanultam ezalatt, hogy a Kalasnyikov magyar változatába alul dugjuk be a tárat, a ravaszt nem húzzuk meg, mert az a róka, ellenben az elsütőbillentyűt rángatjuk, ha szíven akarjuk sorozni az imperialista tolvajrablókat. (Erre 1994-ben Torgyán papa visszahozta ezt a dumát, egykori főtörzsőrmesterünk meg azóta keresgéli a copyright-os papírokat.) Azóta száz százalékos biztonsággal ismerem a helyes Ultra-víz arányt, ha például méter magas habot akarunk képezni a nappaliban lakó-, avagy élettársunk szopatására. Újabb zárójel: sajnos nem nagyon tudom használni, mert nem tesz jót az ilyesmi az interperszonális viszonyoknak. Továbbá kiváló ismerője vagyok annak az eljárásnak, miként kell ifjú emberek két könyökére, térdére, illetve fejére rohamsisakot szíjazni, nagy svunggal végiglódítani a folyosón, koppanásig. A vécé, illetve a közlekedő fogkefével történő tisztításában pedig dupla doktor és akadémiai professzor vagyok, disszertációmat azóta is nagy haszonnal forgatják.
Mert ifjabb barátaim nagyjából ugyanezeket az élményeket mesélik el, megszorozva még néhány aktuális problémával, úgymint drog, szegénység.
Ki az a vadbarom, aki ezeket a hagyományokat folytatni kívánja, ráadásul úgy, hogy kiesik munkából (már ha van), karrierből, tanulásból. Ilyenkor jön a nagyparaszti duma az életről és annak iskoláiról, dehát igencsak haszontalan tudásra lehet szert tenni a seregben, hacsak az otthoni kívánják naponta a sikamikát, a beöntést, a vécépucolást, az éjszakai őrséget és más, egyéb, honvédelmi szórakozásokat.
Ha már haderőreform, nem ártana elgondolkodni a számokon, meg a hadsereg imázsán, mondhatni vonzerején, már ha ilyen létezik. Amennyiben a fiatalok ilyen arányban menekülnek a sereg elöl, akkor nem biztos, hogy bennük van a baj. Ámbár politikusaink hajlamosak úgy viselkedni néha, mint a viccbéli sofőr, aki az autópályán istennek sem érti, hogy minek jön szembe a sávjában az a sok hülye, villogtatva.
Kétségkívül egyszerűbb ellőni néhány szónoklatot a puhány nemzedékről, a tarthatatlan gyakorlatról, az ügyeskedésről, a szolgálat alóli kibújásról. Ahogy azonban a népszabis kolléga megírta, az egész ország erről szól, az ügyeskedésről, a simlisségről.
Akkor meg mi ez a fenenagy rácsodálkozás az egy darab magyar ifjúra, a sorozáson?
(Krámer)
