Az öregfiúk szervezett keretek közt zajló mérkőzéseiben voltaképpen semmi szép nincs, hacsak valaki nem annyira pszichoperverz, hogy hosszan örvendezik afölött, hogy elmúlt harmincöt éves. Az átlag veterán focista haja gyérül, futása lelassult, látása gyönge, valószínűleg stresszes, mint állat, és a futballban vezeti le mindazt, amit a whiskyben és a szexben nem tud.
A harmincötös számból kifolyólag a csapat tagjai gépjárművel érkeznek a találkozókra, egy-egy húzósabb meccs előtt kisebb technikai kiállítás képződik a parkolóban. Az átlag veterán focista vállalkozó, túl van három-négy APEH-vizsgálaton, egy vagy két házasságon, néhány sportműtéten, temérdek üzleti vitán. Enyhén (vagy kissé jobban) hízásnak indult, haja gyérül, futása lelassult, látása gyönge, valószínűleg stresszes, mint állat, és a futballban vezeti le mindazt, amit a whiskyben és a szexben nem tud.
Itt jegyezzük meg: még mindig jobb, ha kispályázik, mintha politikus lenne, és a bekkek helyett a jónépet szopatná.
Az öregfiúk találkozó az úgynevezett ráhangolással kezdődik. A ráérősebb csapattagok kiszemelnek egy remek, téglalap alakú asztalokkal felszerelt sörözőt, az asztallapot kinevezik mágnestáblának, amelyen aztán az érintetlen kisfröccsök képezik a hazai, míg a kiürült poharak a vendégcsapatot. A cél a nyerő taktika kidolgozása, ez nagyjából sikerül is, amit híven tükröz az alapbeállás: megütjük őket, mint szódás a táltost.
A maradék, az elfoglaltabb vállalkozók kezdés után két perccel futnak be, menetközben vetkőznek és öltöznek, de ezalatt még rádiótelefonálnak, aláírnak, feladatot osztanak. Gyakorta rohangál utánuk egy-egy kétségbeesett titkárnő, avagy egy komplett műtői személyzet a félig feltárt beteggel.
Ha valaki azt gondolná, hogy az öregfiúk bajnokság totálisan komolytalan, nos, az súlyosan téved, sőt, mit sem ért a magyar futballhoz. Szigorú csapatvezetők ellenőrzik az igazolásokat, hamisan játszó, ifjú titánokat keresve, vagyis az első vita már a kezdőrúgás előtt kirobban, és igen hamar tetőzik heves anyázás formájában.
Az öregfiúk mérkőzés elengedhetetlen kelléke a tömény Nikoflex-szag. A nevezett szer a bőr alatt túlzott vérbőséget okoz, ennek ellenére nem tanácsos a hímivarszervre felvinni, hacsak valaki nem akarja kipróbálni, milyen érzés a puszta lompossal csalánt simogatni. Mellékhatásként a Nikoflex rohadt büdös, akár a formalinba mártott görény, viszont felmelegíti az össze-vissza szakadozott izmokat, ezért aztán keni magára bulldog-bulldogtalan.
Miután a vezérek teli szájjal kiugatták magukat, következik maga a találkozó. A csapatok átlagosan négy-öt egykori focistát vonultatnak fel, a többiek általában még mindig nagyon szeretnek futballozni. Vannak teljesítményorientált társaságok is, ezek eleve a győzelemre szerveződnek, az átlagéletkor negyven alatt van, céljuk az ellenfél maximális legyalázása. Igen-igen kiábrándító bír lenni, amikor cirka nyolcszáz-kilencszáz NB I-es meccs száguld szemközt a pályán, húsz gólig meg sem állnak, abból tizennyolcat úgy rúgnak, hogy a hat embert fektetnek meg előtte.
Ebből következően nincs is annál szebb, mint amikor egy-két helyi legendát laza bőrbe húzunk (kötény) mi magunk, mezei focisták, majd pedig kilencről, izomból a kapus szeme közé küldjük a labdát, abból a megfontolásból, fejelje ki, ha annyira akarja.
Tízből tízszer nem akarja. Ha netán vezető gólt érünk így el, akkor egészen közelről kapunk ízelítőt egykori bálványaink egészen páratlan mélységű nyelvi kultúrájából. Amennyiben folytatjuk a bőrözést, akkor előbb-utóbb részesei lehetünk annak a kellemes élménynek, amelynek keretében szerény személyünket élből felrúgják a pályamenti jegenyefákra, de előtte még páros kínai dorgóval beleszállnak vesénkbe.
Helyi héroszokkal teljesen felesleges vitatkozni, egyrészt sohasem tanulunk meg úgy anyázni, mint ők, másrészt pedig a második mondat után jönnek a kétszáz meccsükkel. Erre legfeljebb annyit mondhatunk: jóvan, bazzeg, de a neved azóta sem bírod leírni.
Ebből is látszik, általában baráti hangulatú meccseken vesznek részt az öregfiúk: sípcsont recseg, bokaszalag szakad, borda pattan, becsúszás térd alatt nincsen, és minden mozdulat után illik elnézést kérni a vergődő sérülttől. És természetesen az összes durvaság tulajdonképpen vétlen, még egy szétrúgott térdkalácsra is rezzenéstelen arccal rávágják, hogy ott volt a labda.
Hogy két perccel korábban és történetesen gurult, az már részletkérdés.
Az öregfiúk mérkőzés legmorbidabb része a verekedés, amikor is tisztességes üzletemberek, családapák, köztiszteletben álló méltóságok, doktorok és jogászok egymásnak esnek, akár egy csorda gyapjas pávián, s fülsiketítő ordítozás közben próbálják elrendezni a vitás részleteket. Ilyenkor kisebb-nagyobb gombolyag képződik a pályán, ami aztán ide-oda gördül, időnként kiesik belőle egy-egy eltalált hős, meg pár kósza pofon.
Rutinosabb bíró végignézi az egészet, meg sem próbál közbeavatkozni, hiszen tudja, a jobb érzésűek hamarosan szétszedik a feleket, vagy maguk is beállnak, szóval, a játékvezetőnek semmi teendője nincsen.
A mérkőzés, miután a balesetsebészek ellátták a sérülteket, rendben folytatódik. A leterheltebb vállalkozók az utolsó támadásokat már a kocsiból nézik végig, sőt, a rádiótelefonok permanensen szólnak a meccs ideje alatt egészen addig, amíg egy vehemensebb szakvezető be nem hajigálja valamennyit a bokrokba.
Zárásként mindenki mindenkivel összebarátkozik, a legádázabb ellenfelek letörölgetik egymás arcáról a vért, majd együtt elmennek skandináv lottót játszani. Azaz: közösen bevonulnak az első kocsmába, és a sárga földig leszíjják magukat. A kellemes időtöltés közepette pedig újraélik a meccset, valóságos mondakört alakítanak ki, hogy aztán a végén már maguk sem ismernek rá az aktuális öregfiúk meccsre.
(Krámer)
