Aki járt már az Államokban, az bizonyosan tudja, odaát minden megeshet a határon: laza átkelés és kedélyes bebocsátás, illetve szőröző hivatalnok. Hiába, az USA a korlátlan lehetőség országa.
Néhány hónapja vízum-őrület tört ki, azaz nem egyszerű hozzájutni a beutazási engedélyhez. A problémát Orbán Viktor és külügyminiszterünk is felemlegette hivatalos útján, mondván, mégsem járja, hogy a tengerentúlról mindenki welcome, a magyarokat pedig már az engedélykérésnél rostálják.
Mert vízumot kapni maga a boldogság, csak éppen rohadt nehéz. Egyebek mellett igazolni kell, hogy az illető ezer szállal kötődik hazájához, tehát nem potenciális bevándorló, valamint illegális munkavállaló. Munkahelyi igazolástól kezdve (amiben kedves főnökünk oda-vissza ódákat zengedez munkákról, megnyugtatva az aktuális elnököt, hogy személyünk oly nagyra becsült itthon, hogy alig várjuk a hazatérést az imperializmus sötét birodalmából) a bankszámla kivonaton át (amiből kiderül, hogy nem csóringerek vagyunk, hanem polgárok, négy kerék, nyolc lánctalp, meg tíz-tizenöt szoba) mindenféle egyéb papírok is szóba jöhetnek.
Volt idő, amikor nyerőnek bizonyult, ha működő vállalkozást tudtunk felmutatni, mert ugyebár akinek magyar földön is dől a lé (meg az APEH-ellenőzés), az hanyatt-homlok iszkol vissza tébét fizetni, tagozódva a jól nevelt adóalanyok közé. A vélemények megoszlanak, hogy mi a jó: (házas)társak együtt utaznak, avagy csak az egyik fél, állítólag a kettőt néha nem szeretik (párosan könnyebb melót találni és megszokni a kinti körülményeket), néha meg az egy a gyanús (biztos le akar lépni a bajok elöl). Arról is meséltek, hogy az egyedülálló férfi esélytelennek számított - ha nem turistaútra fizetett be Viagara-vízesés, plusz öt nap keleti part.
Magam egy tuti tippet ismerek, azzal annyi a gond, hogy belterjes. Az Egyesült Államok tájékoztatási és információs hivatala időnként amolyan országimázsos körutakat szervez különféle szakmáknak. Kiírást rég láttam, magam hét évvel ezelőtt vettem részt egy ilyen turnén, a vízumot soron kívül adták, viszont a beutazásnál a hivatal munkatársát rohadtul nem érdekelte az egész imázs: miután elolvasta a teljes havi programot, mindenféle kérdéseket tett fel, és még azt sem lehetett neki mondani, hogy ti hívtatok, bazzeg, most meg itt akadékoskodsz, tesó. Azóta sikerült megtanulni, minden az officer-ön múlik: ha szimpatikusnak talál, vagy jó napja van, akkor húzhatsz befele a nagy amerikai álomba, ha pedig úgy hozza a sors, akkor beléd kötnek, akár az élő fába, aztán lehetnek bármilyen tökéletes papírjaid.
A vízum-balhé másik fele, hogy a huzavona (megadjuk, nem adjuk meg) állítólagosan annak köszönhető, hogy túl sokan - hogy pontosan mennyien is, azt persze senki nem tudja - dolgoznak kinn. Ez így persze nem sokat mond, két évvel ezelőtt a chicagói magyaroknál járva kiderült, hogy bizony magyar ifjú hölgyek és urak keresik kinn a boldogulást.
Ugyanis Amerika egyik jellemzője, hogy munka temérdek van, és aki akar, az dolgozhat. A bérek pedig nem magyarországiak: átlagos segédmunkás átlagos amerikai kisvállalkozásnál könnyen kereshet napi nyolcvan-száz dollárt, jobb és nagyobb cégeknél még ennél is többet. A mennyiben szállásra sikerült szert tenni, az élelem meglehetősen olcsó, azaz nem nehéz némi tőkét felhalmozni. Az így kinn ragadt magyarok szerint a lebukástól nem nagyon kell félni, a vállalkozókat ugyan ellenőrzik, de nem túl sűrűn és gyakran, az út szélén ácsorgó és mindent átvizsgáló rendőr arrafele ismeretlen fogalom. (A yard csak akkor kaphat ki a kocsiból, ha valami elkövetsz, vagy azt gyanítja, hogy sáros vagy, de közúti jóestétkívánok nincsen.)
A hazautazók (a vízum hat hónapos tartózkodásra jogosít) útlevelét - ez is elmesélés - nem nagyon nézik meg a határon. Mondom, ez csak egy vékony szelet, hogy miképp lehet kinn dolgozni, magam ezen kívül x darab más lehetőségről is tudok, még olyan csókát is bemutattak, aki itthon csapatokat szervez különféle szakmákból - mint az amerikai hivatalos országimázsnál.
Magánvélemény a végére: tényleg ciki, hogy mi lelkesen keblünkre öleljük az újabb nagy testvérünket, az pedig válogatás nélkül szórakozik a jónéppel. A másik része a történetnek: magam több olyan fiatalt ismerek, aki beleunva a magyar viszonyokba és kilátástalanságba mindenképpen ki szeretne jutni. Úgy gondolom, ez nem annyira amerikai probléma, hanem inkább magyar, és elég messzire vezet.
És még egy: ez egy szubjektív jegyzet. Tessék vele kulturáltan vitatkozni és érvelni, a f***ságokat és a vagdalózást hagyjuk másra.
(Krámer)
