Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Székely túra

Igen jó és élvezetes kaland autóval felkeresni Székelyföldet: a rutinosabbak úgy kezdik, hogy kölcsönkérnek egy kocsit. A rutintalanabbak persze saját géppel, meg egy kísérővel vágnak ki a Szombathely-Székelyudvarhely rallynek...
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Igen jó és élvezetes kaland autóval felkeresni Székelyföldet: a rutinosabbak úgy kezdik, hogy kölcsönkérnek egy kocsit. A rutintalanabbak persze saját géppel, meg egy kísérővel vágnak ki a Szombathely-Székelyudvarhely rallynek, gyönge kilencszáz kilométer, a magyar oldalon tele traffipaxos rendőrrel, odaát meg...

De ne szaladjunk előre, tartsunk valami kronológiai sorrendet, maradva a klasszikusoknál: úgy kezdődött, hogy elindultunk, aztán nagy hirtelen be is estünk a magyar-magyar határra, a megpróbáltatások már a hazai térfélen kezdődtek. A magyar vámos azzal nyitott, hogy honnét az anyánkból jöttünk, nem mintha nem lenne mindegy, hogy ki, honnét igyekszik Erdélyországban menedékjogot kérni. Szóval a fazon olyan volt, mint egy lópokróc, a csomagtartóba is belebarmolt, talált is négy zoknit, meg három szendvicset. Végezetül nem bírt felelni arra a kérdésre, hogy odaát még mindig lespriccelnek-e a románok minden autót, most, hogy vége a járványnak egész Nyugat-Európában. Rángatta a vállát, aztán ment a következő autóhoz fuszeklire vadászni.

A túloldalon aztán jött egy kedves ember, adott egy bilétát, azóta is őrzöm, mert baromi rosszul váltotta a lejt forintra (illetve a saját szempontjából nagyon jól), a kocsi pedig áthajtott valami kezdetleges mosón, a bal felét telenyomták flóraszeptes genyával, a gép úgy festett, mintha egy látáshibás elefántbika lehokizta volna, miközben összekeverte egy enyhén lapos elefánttehénnel. Tompó (mint útitárs, amúgy válogatott közeli karatéka) úgy döntött, itt az ideje egy átnevelő verésnek, de aztán sikerült meggyőzni, nem feltétlenül a túlerő ellenében kell megkezdeni a visszacsatolást. Átesvén a határőrön (hova mennek - úgy látszik, enélkül az összes átkelő bezárhatna), valamint a beugrató kérdésén: van-e valuta (mert anélkül nem lehet bejutni, de azért csak beengedtek), máris nekivághattunk az útnak.
Már ahol volt.

Mert mindjárt Váradon felszedtek belőle öt kilométert, sikerült is tekeregni a városban, megállapítva, hogy ugyan minek kellett Romániának Nagyvárad, amikor nem nagyon bírt mit kezdeni vele.
Bánffyhunyadig amúgy teljesen jó az út, ami annyit jelent, hogy az aszfalt tökéletes, csak néhány szekérre, index nélküli utánfutóra kell felkészülni. Hunyad előtt egy frontális ütközés (egy Dáciát talált telibe egy Seat, mindenki sértetlen maradt, leszámítva a Dáciában szállított ötven tojást, a szállítmány felkenődött a szerencsétlen utasokra) vezette be az újabb szakaszt. Igazi mesebeli táj jött, hol volt út, hol nem, hol az egyik fele hiányzott, hol a másik, a helyieket nem zavarta, nyomták a gépeknek ezerrel. Mindjárt az volt az első szembeszökő változás: három év alatt igencsak elszaporodott a nyugati autók száma.

Kolozsvárra enyhén leszanálva érkeztünk. Funarnak küldtünk két cuppanós csókot, cseszheti a Nagy-Romániáját, a kincses város egy bazi nagy Metro áruházzal (mint kincsestár) fogadott, a lakótelepek között pedig Mc Donald’s vigyorgott. Na, szóval, néztünk össze Tompóval, Kolozsvár elesett. Funar turkálhat a főtéren dákorománok után, a nagytőke szépen bekeríti...

Tordán egészen véletlenül utat építettek, egészen Marosvásárhelyig, az út meg hol készen állt, hol nem. Csinos kis meglepetésekkel szolgáltak az utazóknak, például előztünk volna egy kamiont az egyik felüljáró előtt, ha hátulról nem érkezik egy román atyafi, félresöpört egy Dáciával, anyáztunk utána, ahogy torkunkon kifért. De aztán fékezett egy kapitálisat, az aszfalt hirtelen megszakadt, fél méterrel lejjebb böszme nagy kőbuckák meredeztek felfele, köztük landolt a Dácia. Szóval Romániában nem érdemes sietni, leginkább azért, mert nincs min rohanni.

Marosvásárhelyt kikerültük Dózsagyörgyfalva fele, de nem kellett volna, ennyi gödröt sehol nem láttunk, laza kettesben bóklásztunk vissza a főútra, amit egészen véletlenül felújítottak. Szováta fele letérve legalább haladni tudtunk, bár a bukaresti kormány előszeretettel feledkezik meg a székelyföldi úthálózatról, túl sok kamion nem koptatja a flasztert errefele. Udvarhelyen a haverok már válságstábot hívtak össze, mert már régen meg kellett volna érkeznünk, de aztán csak becsúsztunk - a változatosság kedvéért a városban helyenként felmarták az utat, és a közlekedési koncepció jegyében egyirányúsítottak egypár ismerős utcát.

Tompót ugyan valamennyire felkészítettem a székely vendégszeretetből, de azt ő sem gondolta komolyan, hogy egy tizenkét órás menet végén izomból be kell rúgni a viszontlátás alkalmából. Már pedig előkerült a pálinka, (hatvanöt fok), ittunk és közben faltunk, majd elmentünk apósékhoz elbújtatni a kocsit. Após már ágyban hevert, de előszedte a kisüstit, megint lenyomtunk két pohárkával, majd pedig lehúztunk a Dzsungel (Jungle)nevű műintézménybe - Udvarhely fix, de folyamatosan átalakuló szórakozóhelye -, ahol bevettünk egy-két Hubertust. Másnap tizenegykor pedig néztük egymást a takarók alól, igencsak úgy éreztük, jó helyen heverünk ott, ahol vagyunk, semmiféle felkelési késztetést nem éreztünk tagjainkban.

Két nap alatt a haverok elmesélték, hogy Udvarhely tartja magát, ahogy a székely székek általában, nem nagyon engedik be maguk közé a románokat. Bukarest persze nyomja a román rendőröket (pénz, rang, lakás a székelyföldi szolgálatért), Iliescu is az errefele kisebbségnek számító románok jogairól beszélt székelyudvarhelyi látogatásán.
Pénze annak van igazán, aki vállalkozásba fog - ahogy errefele mondják boltol - vagy kinn marad Magyarországon. Nagy történetekre és átfogó elemzésre ne számítson senki, annál is inkább, mert a polgármesteri interjút elvitte az elnöki látogatás, így aztán csak feelinget lehetett gyűjteni a beszélgetések közben. Minden egyes alkalommal sikerül megállapítani, hogy milyen kitűnő üzleteket lehetne kötni, és milyen remek lehetőség a Hargita alatt 1,4 millió forintért villát vásárolni nagy telekkel, akkor jön az ámde, ami kilencszáz kilométert és borzalmas utakat takar.

Hazafele Segesvár fele kerültünk, nem kellett volna, a tortúra ugyanúgy folytatódott, Dicsőnél például ötvenméterenként eltűnt az út. Valahogy csak kivergődtünk Erdélyországból, kiskerten, hátsó udvarokon keresztül, azzal a bizonyossággal, hogy ezért kár volt Trianonban átszabni mindent, tutira jobban járt volna mindenki.
Maximum ez az útijegyzet nem születhetett volna meg, de ez a legkevesebb.

(Krámer)

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Közélet

Hirdetés