Azér' csak-csak jó annak, aki a szerelmet a felhőtlen és felelőtlen életöröm megnyilvánulásaként gyakorolja, aki strandon, üdülőben, szórakozóhelyen ismerkedik könnyedén, aki laza flörtöt, gyors sikert, izgalmas lepedőakrobatikát vár a szerelemtől, és nyaralás után mosolyogva gondol vissza a kellemes időtöltésre.
Jó annak, aki mindig úgy él, ahogy másoktól látta, aki szerelmes regényfüzetek, szappanoperák, reklámfilmek történéseiben kíván magára ismerni, aki minden nyáron újabb, soha meg nem keseredő, szép és felületes kalanddal gazdagodik.
Jó annak, aki soha nem kap sebeket a szerelemben, és akinek soha eszébe nem ötlik, hogy esetleg ő sebzi meg szándéktalan véletlenül esett társát. Jó annak, aki a szerelemben sem tud meg többet önmagáról, mint amit találkozásuk előtt is tudott.
De mit tegyen az, akire a szerelem nem frissítő nyári záporként, hanem torokszárító sirokkó formájában zúdul? Mit tegyen az, akit váratlanul csontig perzsel érzelmei heve? Mit tegyen az, aki nem bízhat abban, hogy őszre csillapodik láza, aki tudja, hogy ami elmúlhat, az nem szerelem, akkor sem, ha nyáron vette kezdetét?
Mit tehet az, akiben kínzó fájdalmat kelt a viszonzott szerelem is, aki belehal a kölcsönös odaadásba, aki porig ég a másik tekintetétől, aki maláriás lázrohamtól rázkódik társa boldogsága láttán? Mit tehetnek azok, akiket nappal a sóvár vágyakozás gyötör meg, éjjel pedig önnön mohóságuk rémít? Ki segíthet azoknak, akik nem a magány hidege elől bújtak össze, hanem elkerülhetetlen kényszernek engedelmeskedve, elszoruló torokkal szomjazzák egymást?
Ó, igen, jó azoknak, akiknek a szerelem nem pusztító máglyatűz: úgy fognak meghalni, olyan ártatlanul, mit sem sejtve, mint ahogyan megszülettek.
Jó azoknak, akik nem szívják mellre a szerelmet, akik sosem kívánnak feloldódni a másik emberben, akiket sosem kísért meg a megsemmisülés, az önfeladás vágya, a gyötrelmes mélységek vonzása, akinek nem kell attól tartani, hogy ismeretlen érzéseket, nyugtalanító vágyakat fedeznek fel magukban.
Nem kell fájniuk, félniük soha, nem kell félteniük és megköszönniük semmit: amit kapnak, az jár nekik, ami kimarad az életükből, az nem hiányzik onnan. Csillogóra lakkozott emlékeik - egyszerű, kétdimenziós képek, annak is üresek, másodkézből kapottak - nem kötik senkihez, nem kötelezik semmire őket. Személyiségük mindig kompakt marad, mindig csorbíthatatlan, sérthetetlen, teljes egész, legfeljebb bőrüket, idegrendszerüket, zsigereiket horzsolhatja, de életük nyugalmát fel nem dúlhatja senki és semmi. Jó azoknak, akik sohasem fognak belehalni a szerelembe.
Vajon miért nem irigylem mégsem őket?
- cziprián -
