Hoffmann János napló-füzetein át egy hiteles kordokumentumot, megindító önéletrajzi írást, és kiváló stílusban lejegyzett irodalmat hagyott utódaira, és ránk, szombathelyiekre. Történetek és képek a múltból és a mából.
A "Ködkárpit": egy kerékbetört élet emlékezete. Következzék az, ami belőle, nekünk megmaradt.
"A jövőt sötét ködkárpit fedi, reményeink csak jámbor óhajtás, vágyálom - sivár a jelenünk és kilátástalan a sorsunk."
1940 októberében, azon a napon, amikor Teleki miniszterelnök bejelentette a III. Zsidótörvényt, Hoffmann János a vacsora után nagy, kockás borítású füzetet vett elő és naplóírásba kezdett: "Kedves Gyermekeim, levelet írok Nektek, talán valamikor érdeklődéssel olvassátok...(majd később, a harmadik füzet elején:) Talán érdekelni fog valakit, hogyan éltünk mi 1941 májusában, Kréta ostroma, Roosevelt enunciációja, a bevásárlási könyv bevezetése idején a Batthyány utcában"
A negyvenes éveiben járó kereskedő három éven át, egyre gyakrabban hajolt füzetei fölé és rótta a sorokat. Megörökítette mindazt, amit családjáról tudott, felidézve saját gyermek- és fiatalkori emlékeit. Hoffmann János mindezt választékosan és lebilincselően teszi. Ritka íráskézsége családjában nem volt egyedülálló, édesapját ő maga is "kiváló stilisztaként" és a "toll hivatott mestere"-ként jellemzi, egy helyütt pedig megemlíti, hogy anyai nagyanyja állítólag a híres költő, Heine unokahúga volt.
A napló szombathelyi szemmel különlegesen érdekes, hiszen sok elfeledett eseményt is közöl: "Nagyszerű hangversenyeket rendeztek akkoriban az újonnan épült Kultúrpalota nagytermében. Sauer Emil, Svärdström nővérek, Casals Pablo és még sok világhíres művész fordult meg Szombathelyen. Mi diákok lelkes hallgatói voltunk e hangversenyeknek. A Casals Pablo szereplése annyira elragadta egyik kollégánkat, hogy hazamenet valósággal extázisba jött és felmászott egy gázlámpára és csak hosszas kérlelés után volt hajlandó onnan lejönni."
"Szombathelyen a Hosszú utcában laktunk. Szülőházamat édesapám vette az 1890-es évek elején, és oda vitte feleségét."
A belvárost szegélyező négysávos útszakasz páros oldalán, szemben a leértékelt ruhaáruk boltjával áll a Thököly út 40. A Hosszú ház: alacsony és kopottas, ablakai mélyen a járdán fekszenek, toldozgatott homlokzata, kiskereskedők boltjaitól és hírveréseitől ékes.
Itt élt egykor a belvárosi fűszeres és ecetgyáros, Hoffmann Ignác. E házban született négy gyermeke is, köztük 1895-ben János, aki 1940-ben, a Naplóban így idézi meg az egykori otthont: "Régi ház volt már akkor is, állítólag valamikor református községháza-temploma. Alacsony, bár ablakai az utca szintjétől mérve sokkal magasabban feküdtek, mint ma, az utca feltöltése és rendezése után. Tágas, teremszerű szobák voltak a lakásban, kezdetben hárman laktak szüleim, majd a gyermekáldással nőtt a lakás."
"Hosszú, végtelen hosszú keskeny udvar húzódott a lakóház mögött. Ennek egyik oldalán raktárak, munkáslakások voltak, a másik oldalon Édesapám büszkesége, a gyár."
A kapun túl az enyészet csodája: évszázad toldozgatásai, szocreál korai korszakában készült emeletráépítés, összeeszkábált garázsok, hátul autóroncs-gyűjtemény, és az Ecetgyár egyetlen, még álló melléképülete.
A szúnyoghálóval védett, düledező épületben a törmelékek, üvegcserepek között főzőüstök, mosogatótálak. Az államosított korból itt rekedt felszerelések egykor az Iparcikk nagyker üzemi konyhájának főzőhelyiségeit és étkezdéjét szolgálták.
A gyermek János számára ez az udvar a kalandok és a rejtélyek mesés birodalma lehetett: "hosszú sorban hordók - kicsinyek, nagyok, újak és régiek. Az udvar végén kádárműhely, hol egy cincérbajszú ember reggeltől estig, tavasztól télig javította a töltésre kerülő eceteshordókat. Micsoda csodálatos dolog is volt ez a műhely! Dongafák magas tornyai őrizték a bejáratát, abroncsvasak, ólomszegek, parafadugók, hordóbádogok és egyéb kincsek garmadával, és kóc és faggyú és kréta és zsinór - csupa nagyszerű játékszer, és minden, minden tilos."
"Udvarunkban hatalmas szederfa állott... Ócska gyümölcs nem kellett senkinek, de odacsődítette az egész utca gyermekhadát."
A kicsinyke, omladozó falakkal, kerítéssel és bodegákkal szabdal kert, ma is romantikus vidék, hátul egészen az Aréna utcáig el lehet barangolni. Kísérőm, aki harminc éve lakik itt, már nem emlékszik a szederfára, ám a kerítés túloldalán, a középső garázs mellett egy csemetére mutat: "Ez bizony egy szederfa-hajtás. A fiammal nemrég fedeztük fel, mostanában nőhetett ki."
János életében az első szerelem emléke ehhez a már és még nem létező fához kötődik: "Nagyon tetszett nekem ez a kislány - szőke volt, mint Tündér Ilona, és félénk, és gyáva, és támaszra szorult. Lovagi szolgálatkészséggel siettem segítségére, mert a sivalkodó gyermekhad erőszakos módon felkapkodta előtte a szedret, és szegény Tündér Ilonám a sarokból könnyes szemmel nézte a vidám harcot, miből őt, a gyengét, kemény ököllel, igazi gyermekönzéssel elűzték a fiúk..... Egy napon valaki a felnőttek közül - nem emlékszem, ki volt az a kegyetlenül tapintatlan ember - valami megjegyzést tett:"Nini, a Jancsi szerelmes!", vagy valami hasonló kijelentés hangzott el. Nem tudom leírni, hogyan hatott rám ez - ostorcsapás az arcomra vagy leöntés egy vödör vízzel - de tudom, ordítottam, sírtam, ököllel vertem, akit értem, fejem vertem a falba - összefolyt a könny, az izzadság, a vér - karmoltam, haraptam magamat..."
"Igaz, érthetetlen módon majdnem mindig elkéstem - potyogó könnyek, orrszívogatás volt az iskolába menés mindennapos kísérője."
Az izraelita elemi iskola (ma Zrinyi Ilona utca 17.), és a Hoffmann ház telkei a hátsó fronton szomszédosak voltak, János mégis gyakorta elkésett. Az elemi iskolai éveit így idézi meg: "Nem szerettük a kávét, mégis, reggelenkint meg kellett inni, még végre rájöttünk, hogy a vaskályha aljába is bele lehet önteni. Ez a felfedezés egy időre megmentett bennünket a kávérabszolgaságtól, az első kínos, kényelmetlen kényszertől... Az elemi iskola két ünnepnapot rendezett minden évben. Kirándulás volt az egyik Oladba, majális a másik a Paterben. Boldog önfeledt gyermekkori délutánok. Legszebb ruháinkban vonultunk fel, nemzeti zászlók alatt, minden gyermek kapott egy darab kenyeret, egy szafaládét és egy pohár szódavizet. És tánc volt és vonultunk..."
És nyolc hosszú év emléke a premontrei gimnáziumból, és az első keserű tapasztalat: "Hátra ülsz az utolsó padba - fogsz te tanulni, majd lemosom rólad ezt a zsidó piszkot" Megsemmisülten álltam ott - a négyest megérdemeltem - de a "zsidó piszok", az nagyon fájt. Mint egy megvert kutya kotródtam az utolsó padba, vérzett a szívem, szégyelltem magam és hosszú-hosszú ideig nem tudtam az osztályfőnökünkre nézni. Hónapok, talán évek teltek el, kerültem, ahol tudtam, pedig ő nyilván bűntudatosan - kereste az alkalmat, hogy órákon kívül is beszéljen velem."
"A berendezés régi: barna fiókos állvány, pultok, gázvilágítás."
János édesapja Ignác bőkezűségéről, szigoráról és műveltségéről híres zsidó mintapolgár. A századforduló gazdagodó kiskereskedője, aki az üzlet mellett testedzésként naponta nagy sétákat tesz a Perint partján, és a Monarchia rendes polgáraként, minden nyarát Horvátországban tölti.
Ignác "ősi" szombathelyinek számít, hiszen egészen "nagyapáig" vissza tudja vezetni magát. Fűszerüzletét (Fő tér 36.) még apja, Samu vásárolta 1847-ben: "A Gyöngyös utca 26.sz. alatt - ott, hol most a Vas megyei Mezőgazdasági Takarék palotája áll - volt szüleim fűszerüzlete. Lola húgom birtokában lévő, 1847-ben kelt írás szerint - melyet Horváth Boldizsár akkori városi jegyző, későbbi igazságügyi miniszter írt alá - nagyapám, Hoffmann Samu, a szabadságharc előtti esztendőben kapott engedélyt, hogy Köningsberger Ede ugyanott álló üzletét átvehesse és vezethesse. A bolthelyiség az utcára nyílott - középen volt az ajtó, jobbról-balról egy-egy kirakat, de inkább ablak. Az egyik kirakatban Mauther reklámra emlékszem, az ajtóban letűrt zsákban vágott borsó állott."
"Az az érzésem is volt, hogy most - éppen most, az üldözések idején nem szabad elhagynom a zsidóságot."
János érettségi után Bécsben az új Kereskedelmi Akadémián tanul, és párhuzamosan Budapesten jogot hallgat. A reá váró örökséget, az ecetgyárat még 1930-ban elsöpörte a gazdasági világválság. Az összeomlást az édesapa, Ignác másfél évvel élte túl, János pedig családjával együtt egzisztenciális válságba került. A segítség apósától érkezik, aki Nagykanizsán egy textiláruház vezetésével bízza meg. A negyvenes években, a Napló éveiben minden erejével már ennek a (zsidótörvények miatt) széteső családi gazdaságnak a megmentésén munkálkodik. Nem tudhatta, de sejtette: mindhiába.
A monarchia polgára már 1942-ben keserűen belátja: "a zsidóság számára az asszimiláció - úgy ahogyan Európában csináltuk - csődbe torkollt, úgy látszik, itt nem lehet zsidónak maradni, és magyarnak lenni akarni.... És eszembe jutott a közel negyedszázad előtti antiszemita hullám, édesapám vitája Lingauer Albinnal, a híres fajvédő vezérrel, kinek apja a múlt század 50-es éveiben Morvaországból idejött Bach-huszár.... Lékai- Lingauer Albin, a vasvármegye c. napilap szerkesztője és kiadója, korábban szabadkőműves, majd... szélsőjobboldali fajvédő, országgyűlési képviselő... Dédapám Szentmártonban született, nagyapám 1848-ban nemzetőr, az elnyomás idején magyar lendülete, magyar ruhája miatt üldözésben részesült, és mégis a Lékai-Lingauer család fajmagyar, a Hoffmann pedig idegen, nem kívánatos - zsidó."
"Én túléltem, amibe ő belepusztult."
Hoffmann János utolsó, ötödik füzete a család deportálása előtt pár hónappal, 1944 januárjában íródott. A napló, miután áprilisban Jánost, feleségét és gyermekeit marhavagonba zárták és Auschwitzba deportálták, egy barátnál talált menedéket.
A poklot egyedül leánya, Judit élte túl. Aki, miután 1945-ben hazatért, szerencsésen visszakapta egyetlen örökségét, az öt füzetet. Azonban a napló évekig zárva maradt: "Én túléltem, amibe ő belepusztult. Akkor úgy éreztem, nem szabad rést nyitnom a ködkárpiton, és nem szabad visszatekintenem a múltba, amelybe az ő gondolataiba vezetnek." - írja Judit majd ötven évvel később, a megjelent kötet Utószavában.
Az, hogy a Napló nemrég könyv alakban is megjelent, a szerencsés véletlennek köszönhető. Judit 1999-ben a Shoah Alapítvány kamerája előtt Aradi Péternek elmesélte maga és családja történetét, majd megmutatta a féltve őrzött Naplót. A ritka érték végül szombathelyi kiadványként, a város támogatásával jelenhetett meg.
pajzs