A kilométeres vércsík azonban nem hagyott nyugodni bennünket, így az eset után jártunk. A kutatáshoz a végső lökést laptársunk, az Index West cikke adta meg., hiszen közölték egy szemtanú "élményeit", aki október 11-én látott egy társaságot, amint erősen vérző karú barátjukat támogatták a Gödör étterem előtt. Így a dátum és az útirány ismeretében nem volt nehéz megtalálni a vérfürdő kiindulópontját az új levéltárnál, csak a vörös csíkot kellett követni. A kiömlött vér mennyiségéből ítélve az öngyilkosjelölt alapos munkát végezhetett. De vajon mi lett vele? Látta-e orvos, vagy a barátai ápolják? Él-e még egyáltalán?
Így tehát akár happy end-del le is zárhatnánk az esetet, de néhány kérdés továbbra is nyitva marad. Hogy lehet az, hogy akár több tucatnyian is szemtanúi lehettek annak, amint egy erősen vérző embert támogatnak láthatóan ittas "barátai", mégsem próbáltak segíteni? Miért csak egy ember vette a fáradtságot ahhoz, hogy értesítse a mentőket? Mielőtt bárki egy legyintéssel elintézné -"nem az én dolgom"- talán ésszerű lenne végiggondolni, hogy mi lenne ha mi kerülnénk hasonló helyzetbe? Vajon milyen érzés lenne agonizálás közben azt látni, amint "embertársaink" tekintetünket kerülve mennek át az utca másik oldalára, hiszen ez "nem az ő gondjuk"?
Elgondolkodtató Puskás főorvos mondata is, miszerint örül neki, hogy a szemtanúk elmondása alapján érdeklődtünk a fiatalember sorsáról. Ezek szerint nem jellemző, hogy odafigyelnénk egymásra? Nem kell rá válaszolni, költői kérdés volt...
