A Pesten született szombathelyi
-Amikor az ember meghallja a nevedet, fel sem merül benne, hogy születhettél másutt is, mint Szombathelyen.
- Pedig anyakönyvi értelemben nem vagyok szombathelyi. Életem első pár napjában, amíg a vonat haza nem hozott, Budapesten éltem. Egy császáros szülést akkoriban még biztosabbnak tűnt a fővárosban lebonyolítani. A szüleim szintén szombathelyiek s az Ausztriából származó anyai nagyanyám kivételével nagyszüleim is Vas megyében születtek.
- A város egyik legismertebb fodrásza vagy. Befolyásoltak-e a családi tradíciók, amikor hajszobrászatra adtad a fejed?
- Apai nagyapám mondta egyszer még apámnak, hogy ipart kell tanulni, mert abból mindig meg lehet élni. Így lett apám fodrász s nyitott 1948-ban fodrászüzletet Szombathelyen. Azok az idők persze nem kedveztek az ilyen típusú vállalkozásoknak. Egy hétfő reggel aztán, miután szombaton közölték a hatóságok, hogy kétszázezer forint elmaradt befizetni valója van - ami akkoriban nem egy, hanem két ház árának felelt meg -, ő is a Fodrászipari Szövetkezetben találta magát. Ettől kezdve hol kilépett a szövetkezetből, hol visszalépett, ami csak így elmesélve tűnik könnyed játéknak, megélni egészen más lehetett.
- Ezek szerint egyenes út vezetett a fésűk és ollók világába?
- Nem egészen. Kezdetben egyáltalán nem készültem fodrásznak. Meghatározó élmény volt számomra a meg nem tűrt egzisztenciák gyűjtőhelyének számító Savaria Gimnázium. Tanított itt a horthysta katonatiszttől és feleségétől kezdve, a Sorbonne-on végzett, majd Auschwitz-ot megjárt Szemző Magda nénin keresztül a gyorstalpalón diplomázott, ámde tényleg tehetséges komisszárig mindenki. A történetben az a szép, hogy e pártvonalon odanyomott emberben volt annyi becsület és tartás, hogy meghajolt kollégái előtt s ő próbált felnőni hozzájuk, ahelyett, hogy feladata szerint igyekezett volna maga alá gyűrni őket.
A Beatles-idők szele
- Hogy alakult az életed a gimnázium után?
A pécsi jogi egyetemre jelentkeztem. Apám éppen kinn volt, már ami a szövetkezetet illeti. A szóbeli vizsga első kérdése így egyértelmű helyzetet teremtett. A kérdés valahogy így szólt: az édesapja az állami, vagy a magánszektorban dolgozik? Mindemellett még a Beatles-idők szele is megérintett s a zene elvitt a könyvek mellől. Egy év lógás után apám maga mellé vett tanulni a fodrászüzletébe. Nagyjából fél évre volt szükség ahhoz, hogy el kezdjen érdekelni a dolog. Öt év telt el így, közben versenyeztem s tanultam a híres pécsi fodrászmesternél, Rónay Lászlónál. Őt a mai napig az egyik legzseniálisabb magyar mesterként őrizte meg a szakma emlékezete, annak ellenére, hogy süketnéma és a fél szemére vak volt. Rónay, az akkor nálunk többnyire követett német-osztrák iskolával szemben a francia vonalat képviselte. A hatvanas években ez igazi áttörésnek számított.
- Milyen sikereket értél el a versenyeken?
- Első, második és harmadik helyezéseim egyaránt voltak az országos versenyeken, az utak tehát nyitva álltak előttem. Ahhoz azonban, hogy valaki vidéken komoly szakmai sikereket érjen el, legalább is Rónay zsenialitásával kellett rendelkezzen. Nekem amúgy sem volt semmi kedvem nem a fővárosba költözni, gyerekeim születtek s a zenélés is komoly energiákat követelt, ezét felhagytam a versenyzéssel.
Körbelakta a várost
- Úgy tudom, a város elég sok pontján éltetek?
- Valóban sok helyen megfordultunk. Laktam a Forgó utcában, a Fő téri foghíj beépítésének áldozatul esett mediterrán ház szomszédságában s 4-5 éves gyerekként a mai Művészetek Háza erkélyéről néztem végig 55-től 57-ig a május elsejéket. Itt láttam például - s persze nem értettem semmit az egészből - egy teherautón láncos kutyaként Titót.
- Ezek szerint itt élted meg 1956-ot is. Van-e valamilyen emléked a Fő téren történtekről?
- Egy Karácsony körüli napon szüleim, mint rendesen, leküldtek tejért a mai Bécsi Kávézó melletti tejboltba. Érdekes, nekem legalábbis úgy tűnt, a Fő téren a szokásos nyugalom honolt. A Széchenyi utca bejáratánál azonban egy szovjet tank állt, amelynek csöve - mai eszemmel végiggondolva persze elég beszédesen - pontosan a Püspöki palota bejáratára volt irányozva. Akkor azonban ennél a ténynél sokkal jobban izgatott maga a harci jármű. Pelikán fejjel és fej nélkül
- A Forgó utca után hová költöztetek?
- Először két évre a Kőszegi utcába, majd hosszabb időre a Honvéd térre. Itt éltem egészen addig, amíg meg nem házasodtam. Így aztán láthattam eleget pelikánt fejjel és fej nélkül a Pelikán parkban. Megrendítő élményeim közé tartozik a szovjet katonák sírjaihoz időnként virágot vivő, síró hozzátartozók látványa. Ma már nyilván világos, mit tettek jól az oroszok a történelem során s mit nem. Én azonban otthon egyetlen rossz szót sem hallottam róluk, talán azért, mert orosz volt az a katona, akit anyám 39 kg-osan először megpillantott Auschwitz fölszabadításakor. A Sportház helyén tátongó bombagödör mellett volt a vurstli. A mai Sárköziek nagypapája akkor már ott vurstlizott. Az orosz katona szagát és jelenlétét is innen ismerem. Szinte mindig részegek voltak, lőni viszont - talán éppen ettől - nagyon tudtak. Tizenkét éves fiúként érthető módon lenyűgözött, amikor az egyik tiszt egy próbalövést követően öt lövésből mind az öt, hajszál vékony damilon függő babát leszedte. Sárközi nagypapának rossz napja volt.
- Térjünk vissza néhány szó erejéig Auschwitz-hoz. Milyen nyomot hagyott a családban a holocaust?
- Anyámról már beszéltem. Két anyai nagybátyámat munkaszolgálatosnak vitték. Az egyik meghalt a Don-kanyarnál, a másikat nem vezényelték tovább a Kárpátokból, így sikerült élve hazatérnie. Jól példázza az akkori, józan ésszel tulajdonképpen felfoghatatlan élethelyzeteket, hogy munkaszolgálatosként épp egy gyermekkori jó barátja lett a feljebbvalója, aki aztán csaknem halálra kínozta. Amikor a visszatérést követően felkereste, hogy elégtételt vegyen ezen az emberen, mélyen hívő keresztény édesanyja térden állva kérlelte, ne álljon bosszút a fián, hiszen a jó Isten már ítélkezett felette. És valóban: az illetőnek lefagyott mind a keze, mind a lába. Ez a nagybátyám aztán - talán érthető módon - soha többé nem volt képes otthon érezni magát a szülőhazájában, ezért kivándorolt Ausztráliába.
És mikor tanulsz meg zongorázni?
- Már eddig is kiderült, hogy a zene alapvetően meghatározó tényező az életedben.
Mit tekintesz zenész múltad első állomásának?
- Az első zenekarunkat Saturnusnak hívták. A volt orosz teázó fölött játszottunk vasárnaponként. Az volt a csodálatos az egészben, hogy bennünket és a zenénkre táncolókat is egyazon, azóta is utánozhatatlan, csodálatos érzés fogott össze, amit ha szavakkal nem is tudnék meghatározni, de látható volt mindannyiunk arcán. 71-től Báróval muzsikáltunk egy új zenekarban. Amit csináltunk, az leginkább talán a legendás Syrius zenéjéhez volt hasonlítható. Csak saját számokat játszottunk a Sportház galériáján, elég komoly közönség előtt.
- Ahogy az már lenni szokott, a dolgok kezdtek egyre komolyabbra fordulni és összeállt a Masina.
- Igen. Igazi élmény volt együtt zenélni a ma már méltán európai rangú jazz-zenésszel, Grencsó Pistával. De ennek a csapatnak volt a tagja az a Gerő Tomi is, aki Grencsó mellett később ugyancsak felbukkant Szabados György zenei és szellemi műhelyében. Ebben az időszakban kaptam aztán egy tényleg nagy pofont. Pesten játszottunk egy közös koncertet Benkóékkal. Mi megcsináltuk a magunk egy óráját s a szünetben odajött hozzám Vajda, Benkó nagybőgőse, a magyar free-jazz pápája. Érdeklődött, hogy ki írta, ki hangszerelte a számokat, mert nagyon tetszenek neki, dicsérte lendületüket, újszerű hangzásukat. Mondtam nagy büszkén, hogy én. Az ő elismerése óriási dolog volt, majd kiugrott a szívem a helyéből. Később, az ő koncertjük első szünetében megint odajött hozzám s az első sör után lakonikus tömörséggel csak ennyit kérdezett: és mikor tanulsz meg zongorázni? Ezektől a szavaktól szinte megsemmisültem. Amint hazaértünk, bejelentettem, hogy kiszállok, mert nem akartam semmilyen formában hátráltatni Grencsóék fejlődését. Rájöttem ugyanis, hogy kevés, ha jó zenei ötleteim vannak, le is kell tudjam játszani azokat. A társaim persze marasztaltak, de azt hiszem, az idő engem igazolt. Egy bárzongorista mindent lát, és semmit sem mond
- Ha jól tudom, játszottál a vendéglátó iparban is?
- Ó hogyne. 1973-ban például én "húztam" a talpalávalót az orosz városparancsnoknak, aki az asztal tetején ugrálva mulatott hajnalig egy prostituálttal. De előfordult az is, hogy az egyik pártfunkcionárius mindenki szeme láttára közösült az Ifjúság Háza egyik asztalán, zongoraszó mellett. Ezekkel az emlékekkel persze nem szívesen hozakodik elő az ember, de a korszakot, amelyben éltünk s amelyben mindent megengedhetett magának az, akinek hatalom volt a kezében, jól jellemzik. Ettől függetlenül magát a vendéglátózást nagyon szerettem. Főleg a bárokban való muzsikálás volt kedvemre való. Az Isis és a Claudius bárban különös örömöt jelentett a számomra, amikor észrevettem - ez egyébként abszolút tisztán észrevehető - hogy a zenén keresztül segíthettem a fiatal pároknak feloldani gátlásaikat.
- A jelent a Westend Blues jelenti.
- Így van. Sajnos én elég könnyen feladok dolgokat, bár talán a legkevésbé éppen a zenében. Az azonban, hogy még mindig muzsikálok, egyértelműen a gitárosunk, Simon Tamás nógatásának köszönhető és egyelőre nagyon élvezem.
- A legjobb mestereknél tanultad a fodrászatot, de eredményeid ellenére abbahagytad a versenyzést. Igazán jó zenészekkel játszottál együtt, de kiszálltál a talán legmesszebbre mutató formációból. Azt mondod, könnyen feladsz dolgokat. Nem arról van szó, hogy nem akarod vagy nem mered elhinni, hogy helyed van a legjobbak között?
- Az önbizalmam kétség kívül soha nem volt túl nagy. Ugyanakkor máig itt csengenek apám mélyen igaz szavai a fülemben s ez talán válasz is a kérdésre: abban a pillanatban, amikor elhiszed, hogy te vagy a legjobb, már csak a második lehetsz.