- Először a kilencvenes évek közepén indultam el világot járni. Akkor az Esti Hírlapnak voltam a főmunkatársa, és végigkövettem Jugoszlávia szétesését. Itt kóstoltam bele a haditudósításba és nem tudtam szabadulni - mondja. Ma, többek között a Magyar Nemzet háborús tudósítója.
- Mi mást kérdezhetnénk először: mennyire veszélyes egy haditudósító munkája?
- Sokszor tartóztattak már le. A legdurvább helyzetet Szarajevó határában éltem át. Szilveszterkor egy részeg szerb katona pénzt dobott fel, így akarta eldönteni, hogy le is lőjön-e, miután kirabolt. Nyertem, így nem derült ki, mennyire volt komoly a szándéka, de persze, hogy féltem.
- Az ilyen események befolyásolják azt, hogy egy háborúban kinek a pártján állsz?
- Ott nem drukkolok senkinek. Amikor katonával találkozol, akkor az mindig "barát" kell legyen, mert nála van a géppisztoly és a golyóval nem kell elszámolnia. Egyébként "civil párti" vagyok.
- Azt mondtad, féltél. Miért evezel mégis újra és újra veszélyes vizekre?
- Hajt a kalandvágy. Mi már túl hülyék vagyunk ahhoz, hogy normális életet éljünk. Még egy segélyszervezetbe is elkezdtem dolgozni, mert ők olyan helyekre is bemehetnek, ahová újságírók nem. Kicsit olyan, mint a kábítószer: egy idő után hiányzik a veszély. Ülők itthon, látok egy híradót, és már nyúlok a telefonért - ha éppen a kolléga meg nem előz a kérdéssel: mikor indulunk?
Azért a biztos halálba nem szívesen mennék én sem, de ahol van ötven százalék esélyem, az már érdekel. Csak remélni tudom, hogy jól ítélem meg a százalékokat...
- Beutaztad a fél világot. Van olyan dolog, amit mindenhol megteszel?
- Igyekszem elmenni a piacra. Úgy vélem, egy országnak ez a hely a legjobb névjegye. Ott ismered meg a valós viszonyokat, a kisemberek vágyait és lehetőségeit.
- Soha nem gondoltál arra, hogy filmjeidet az egész világnak meg kellene ismerni? Nem próbáltad eladni őket?
- Mindenütt igyekszem "magyar szemmel" nézni a dolgokat, a tények mellett olyan apró részletekre is figyelni, amelyek nekünk, magyaroknak fontosak. Nepálban például a BBC valószínűleg soha nem fog azzal törődni, hogy a magar törzs fejfái olyanok, mint az énlaki temetőié. Koreában pedig az volt a döbbenetes, hogy láttam: talán mi is így élnénk, ha nem lett volna vége annak a rendszernek nyolcvankilencben.
- Észak-Koreában nagyon hosszú idő óta te voltál az első magyar tudósító.
- Magyar újságíró tíz éve nem jutott be, s az utolsó öt-hat évben, amióta tudatosan figyelem az országot, nemzetközi anyagot sem láttam róla. Gyakorlatilag hermetikusan le van zárva, még a segélyszervezetek közt is nagyon keményen szelektálnak, annak ellenére, hogy százezrek halnak éhen.
- Kalandos életutad során ért hátrány amiatt, hogy újságíró vagy?
- Rájöttem, hogy arab országban jobb erről nem beszélni. Algírba érkezve a repülőn ki kellett tölteni egy beutazási kérdőívet, ahol rákérdeztek a foglalkozásra. Ha azt írtam volna, hogy drogkereskedő, nem lett volna baj, de az újságíróra nagyon beindultak. Kivettek a sorból, több mint két órát kellett várnom arra, amíg kijött valaki elénk a reptérre. Bevittek egy öt csillagos szállodába, ahol száz dollár volt egy éjszaka, amit természetesen nekem kellett kifizetni, míg a társaim - akik már jártak arra és tudták, hogy nem szabad beírni az újságírót, ezalatt tíz dollárért laktak egy tűrhető hotelban. Éjszaka nagyokat buliztak, engem meg éjjel nem engedtek ki a szállodából, és nappalra is adtak egy Bruce Willis-szerű testőrt, aki végig mellettem volt
- Legkülönlegesebb élmények?
- Nyugat-Szaharában népes gyereksereg tekintetétől kísérve kellett végezni a fiziológiai dolgokat, mert a sivatagban nem volt bokor... Kambodzsában megélhettem azt, milyen amerikainak lenni, mert ott minden fehér emberről azt hiszik, hogy amerikai.
Fura érzés a világ legszegényebb országában óránként két dollárért Internetezni egy légkondicionált helyiségben, miközben az ablak másik oldalán a harminc fokos hőségben, nyolcvan százalékos páratartalom mellett dolgoztak gyerekek egy útépítésen havi öt dollárért.
- Megszoktad a nyomor látványát?
- Ez talán kegyetlenül hangzik, de meg kellett tanulni otthagyni az országban a gondokat. Az ember megbolondul, ha magával cipel mindent, amit lát. Soha többet nem tudnék nevetni, ha nem temettem volna el magamban azt, amit eddig láttam.
- A napokban indulsz Kabulba? Oda most először?
- Nem vagyok visszajárós típus, ahhoz túl sok hely van a világban. Afganisztánba a magyar állami segély visszük ki, ha jól tudom, száznyolcvanmillió forint értékben élelmiszert, takarókat és gyógyszert.
Ceauesescu elégedett lehet velem, megfelelek a "sokoldalúan fejlelett szocialista embertípus" fogalmának, mert újságot írok, fotózok, segélymunkát végzek és országképet építek egy időben. Sajnos, egyikhez sem értek igazán és jobban kellene beszélni angolul is.
- Azért mégse véletlenül jelöltek a Pulitzer-díjra.
- Örülök neki, hogy felmerült a nevem, innen már minden csak hab a tortán. Azt nem mondom, hogy nem örülnék a kitüntetésnek, de tudom, jobboldali lapnál dolgozó kolléga még soha nem kapta meg.
- Valamit elfelejtettem. Szarajevóban a fej, vagy az írás mentette meg az életedet?
- Az írást választottam...
