Hát akkor folyatassuk a megkezdett elemzést. Ha voltak egyáltalán értékelhető mozzanatai a közszolgálati televízió utóbbi éveinek, mindenképpen ezek között kell említenünk az m1-m2 2000-ben megújult arculatát. Azt az arculatot, amelyet most Ragáts Imre, az MTV ügyvezető alelnökének állítása szerint mindössze 40 millióból sikerült középszerűvé, mi több, sok tekintetben idétlenné varázsolni (a minősítés persze nem Ragáts-tól származik).
A 2002-ben a Magyar Grafikai Stúdiók Egyesületének díját, az Arany Rajzszöget elnyerő designt az RTL-arculat egykori megálmodói takarították el az útból. Szakmai körökben meglehetős visszatetszést keltett az érvelés, amely szerint a munkára pályázók közül egyedül ez a társaság rendelkezett megfelelő referenciával.
Talán egyetlen ember sincs széles e hazában, aki szerint a királyi TV-nél szükségtelen lett volna bárminemű változtatás. Az eredmény láttán azonban elgondolkodtató, hogy vajon épp az image-váltás volt a legsürgetőbb feladat?
Kétségtelen, hogy a legtökösebb magyar bajusz emlékplakettre is joggal aspiráló, ám helyette inkább a Kazinczy-díj reményében görcsösen artikuláló Papp Endre helyén lendületesebbnek tűnik Pálffy István lezsersége. Ha azonban elfogulatlanul - pusztán a látvány szempontjából - igyekszünk megítélni a kialakult helyzetet, be kell látnunk, hogy a szemüveg föl-levétele semmivel nem gyengébb koreográfia, mint a méregdrága töltőtoll hangsúlyos elhelyezése a műsor végén a zakó belső zsebében. Legfeljebb kevésbé röhejes.
Merthogy az arculatváltás hátterében valami ilyesforma elvárás fedezhető fel: lendületesebben, fiatalosabban. Maradva a Híradónál, semmiképp sem szolgálja ezt az elképzelést Pálffy kísérőhala, a kétdimenziós ikon szerepébe merevített D. Tóth Krisztina. Szinte sugárzik róla, hogy egyetlen elvárás létezik a számára: egy félreértett objektivitásra törekvés jegyében lehetőleg semmilyennek lenni. Ennek az elvárásnak aztán könnyedén s tökéletesen meg is felel.
A bútorzat, a háttér ugyanazokat a siralmas analógiákat követi, amit a kereskedelmi adóknál tapasztalhatunk. Legfeljebb a bemondópult élén látható aprócska horpadás jelzi, hogy itt még valami eredendően emberi dologról van szó. Az egész designról ordít a koncepció kiötlőinek alapvető félreértése, amely közszolgálati televíziónk legfőbb konkurensét a kereskedelmi médiában látja, s vele próbálja versenyeztetni. (E szereptévesztésről részletesebben a sorozat további részeiben - a szerk.)
Az arculatváltás eddigi eredménye annyi, hogy a királyi TV elveszítette eddigi arculatát s valami arctalan, tökéletesen semleges, jellegtelen köntösben lép elénk napról napra. Ennél azonban jóval szomorúbb az a tény, hogy mindez nemcsak vizuális értelemben van így.
(folyt. köv.)