A társaság és az élet
Hovatartozás szerinti az ülésrend, egy akol, egy asztal. A tavalyihoz képest némileg más a felhozatal, láthatóan többen vagyunk, sok a középkorú páros. A sereglet közé laikusok nem vegyültek, kitűnik, az idei bálozók is, mint jó ideje minden évben, többnyire a politika mezsgyéjéről és a hivatalos városi vezetői elitből csöppentek ide. A helyi ellenzék csak egy-két fővel demonstrál. A város szocialista és a megye fideszes első embere (sáncokkal, szekértáborokkal dacolva) egy asztalnál múlatják az időt.
Pisti, az ifjú egyelőre csak kispáholyos, gyertyafényes asztal híján, a karzaton üldögél. Mosolyog, teszi a dolgát, pozíciója megköveteli. Korához, gyakorlatához képest túlontúl irigylésre méltó helyen áll: Tudják ők, melyik oldalon is dobog a szívem. Söröztünk már együtt, alapvetően mindig is átéreztem a dolgozók helyzetét, most, hogy ezek a leépítések a gyárakban, megrendítő volt, mondtam is nekik. Látják rajtam, velük vagyok, ki nem állhattam az előző bagázst, csak a muszáj. Hiába sugdosnak itt mindenfélét rólam, nekem papírom van arról, hogy jól csináltam a dolgomat, és ezek is szeretnek, ha tudnád, ki mindenki fogott már velem kezet!
Kapcsoljuk ki mobiljainkat!
Az est jókedvűen, ám némiképp túlprogramozottan zajlik. Beköszöntő helyett egy gép-cica a dohányzásról szóló paragrafust ismerteti, közli, a monstre épületben egyedül a kijelölt lyukban szabad a füstölés, majd arra kér, kapcsoljuk ki mobiljainkat (Utóbbit senki sem veszi komolyan.) Az idei konferanszié nem áll a helyzet magaslatán. A jól artikulálva felolvasott mondatok mellé rutintalan mozgás és gesztusok társulnak. (Legjobban akkor derülünk, amikor majd a tombola húzásnál a Claudius Ipari következetesen Claudia Ipari Parknak mondja) Oldott (és rövid!) polgármesteri megnyitás, aztán táncbemutató és jöhet a Galaxy együttes és a Neotonos egyveleg: I love you, you love me... Táncra fel!
Apró lépésekben, megfontolt koreográfiában táncoltatja nejét. Egy jó disznótoros, zaftos pörköltszagú este, na az kéne most! Üvegből, kézről-kézre keringetni a kisüstit! A sok bugris, nézd már, hogy feszítenek! Milyen báli ruha ez? Nyafogott, hogy nincs egy gönce se, vagy húszezrem bánja, persze a tavalyi az nem volt jó, kihízta... Közben Malvinka, Lajossal ringatózva: Csak ne lennél ilyen tesze-tosza! Hogy áll rajta az a zakó! Szörnyű, képtelen vagy úriember módjára viselkedni! Ha felkérnéd a főnök nejét... Szörnyű, hogy megöregedett, és milyen hülyén áll neki az a vörös! LAAAjos! Láttad, ők már lekezeztek! Édes jó Lajosom, hogy áll a nadrágod! Lesz így villánk az Oladi dombon?
A háromezer-ötszáz forintot kóstáló belépőért csöppnyi pezsgőt, és hajnaltájban két (ízletes) szendvicset szolgálnak fel. Az emeleten, vérlázító árakon vacsorálhatunk, fagylaltgombócnyi orosz hússaláta, kaszinótojással, némi egyébbel, ezer alatt nem áll meg. Aki nem akarja egyben elkölteni a minimálbérét, folyó bort iszik. De ne legyünk kicsinyesek, egyszer bálozunk!
Lent az előtérben, alattomos módon egyre nő a dohányzásra kijelölt hely nagysága. A kijelölt lukban, ahová vagy kilenc hamuzót is beállítottak, senki sem megy, mindenki (előbb) az ajtó előtt, majd a mosdó felé terjeszkedve csoportosul.
Károly izzadságcseppeket törölgeti homlokáról, táncolni sosem tudott, nem is azért szerették a nők. Nézegeti magát a tükörben, egy kis fazonigazítás, amíg az asszony a mellékhelységből kilibben. Egy villanó comb után sandít: Ha behúzom, még a huszonévesek srácok is megirigyelnek. Marika... most kicsit hiányzik, bezzeg tavaly, amikor titkon, egész éjjel... Pár év és én is ötvenes leszek. "Amikor már impotens vagy, de még nem elég bölcs." - Ez jó, de ki is mondta?
Alig melegedtünk bele a táncba, máris itt a szünet, aztán az egykor volt szombathelyi, aki állítólag utoljára 62-ben állt az MSH színpadán, az olasz énekessé avanzsált DellAmico Romeo. A fél-playbackről nyomott, olaszos akcentussal levezényelt slágerparádé, mint az óceán, soha véget nem érő... A műsor idén is valahol a Dáridó és a hétfői kívánságműsor között félúton. Bár, amikor Rommy után a lobogó lelkületű St Martin (Szent Márton?) lép közénk, fellélegzünk. A szívek húrjait rezegtetető szaxofonos legalább nem produkálja agyon magát, csak áll, és jönnek az elcsépelt dallamok.
Nem tudni, hogy vált hagyománnyá, hogy a bálokat szervezők évről évre kétes minőségű sztárvendégeket (értsd: haknikat) szabadítanak ránk. Nem kellene ide oly magas színvonal, de némi eredetiség nem ártana. Felőlem akár helyi amatőrök is zengedezhetnének operett-betéteket. Ha szívből és nem rutin-hakniként adnák elő, már megérné. Tán, ha egy zongorát középre tolnánk, meghívnánk valakit, aki tud valamit, akár az Akácos utat, élőben, mégiscsak kellemesebben telne az idő...
Idén is elvagyunk, táncolunk még egy sort. Hajnaltájban Lajos Pistivel polemizál, a férfimulatságot most Malvin sem zavarja. "Kényes porcelán, és itt áll a zongorán..."- Károllyal vegyül el a táncoló forgatagban...
