Tény és való: könyvajánlót akkor szoktak írni, amikor a kiszemelt olvasnivaló még frissnek számít a szellemi termékek piacán. Az Új Diagnózisok esszékötete bő egy esztendeje került a könyvesboltok polcaira, aktualitásának fénye mégsem homályosult egy cseppet sem, mi több, az integrációs tárgyalások előrehaladásával egy olyan érzékeny vetületét festi fel az Uniónak, melyről a legkevesebb szó esik a médiában. Ez pedig nem más, mint a magyar társadalom kollektív öntudatának alakulása, vagyis a dilemma, hogy megleljük-e méltó helyünket az egységes Európában. Mert ugye nem mindegy, hogy -oroszlánrészt vállalva önnön fejlődésünk előmozdításában - célként lebeg majd szemünk előtt az optimista szemlélet elsajátítása, vagy gyámoltalan nyuszik módjára a "lesz, ami lesz" odújába húzódunk, és bemeséljük magunknak azt a képtelenséget, hogy számtalan múltbeli megpróbáltatásunk után már amúgy sem tudunk pozitívan közelíteni a világ dolgaihoz.
Mi kis országunk nem más, mint "fából vaskarika"
Hankiss Elemér társadalomtudósként e lélektani vetület ábrázolását túlkomplikált szerkesztgetés helyett őszintén egyszerű ecsetkezeléssel oldja meg: a tudományos zsargon mellőzésével már korábbi könyvei esetében is az volt a célja, hogy üzenete a veteményező János bácsitól a szoftverfejlesztő mérnökig mindenkihez eljuthasson, és ez most sincs másképpen. Mindenki számára közérthetően fejti ki azon tételét, miszerint a mi kis országunk nem más, mint "fából vaskarika": van benne valami képtelenség, ellentmondásokkal frigyre kélő finom ákombákomjelleg. Itt vannak például politikusaink, akik gyakorta végletek között mozognak: egyikük merev méltóságteljességgel és karótnyelt ábrázattal igyekszik pótolni a hiányzó méltóságot, másikuk átmentette az államszocializmus kedélyeskedő lazaságát, mert ezt hiszi demokratikusnak. Beszél sokat emlegetett szabadságunkról is, mely inkább csak olyannyira valósul meg, mint Auguszt bohóc esetében: hiába repes az örömtől, hogy rá bizony nem vonatkoznak a vastörvények, a végén mégis ő esik seggre. Hankiss szerint ha nem ismerjük meg önnön függőségeinket, csak zsinóron rángatott bábukként kürtölhetjük szét szabadságunkat.
Ott sem fenékig tejfel az éldegélés...
A magyar nép lehetetlen, mindazonáltal jó utakon járó vaskarika-faragó hadműveletei mellett górcső alá helyezi az amerikai társadalom értékrendjét is, melyet ijesztő alapossággal tár elénk, talán abból a célból, hogy felnyissa szemünket: ott sem fenékig tejfel az éldegélés. Magatartásuk legfőbb vonásait soha nem szűnő belső szorongásuknak tudja be: megtudhatjuk, milyen lelki viharokat próbál elfedni az amerikaiak soha le nem hervadó fogpasztafehér mosolya, miért rettegnek irracionális mértékben az időjárás változásaitól és a baktériumoktól, vagy miért uralkodik oly nagy mértékben a szupermenek és brúszvilliszek hőskultusza a tengerentúliak eszményképében. Az író kritikai szemlélődésének legmarkánsabb aspektusa mégis a 2001. szeptember tizenegyedikén történt események: szerinte a World Trade Center két tornya volt az a fényes tengely, amely körül forgott a világ, megroppanásukkal pedig mintha maga a szabad világ került volna végveszélybe. A bennünk élő archetípusok és ősi hiedelmek - a Jó és Gonosz harca, Bábel tornyának összeomlása - segítségül hívásával tárja elénk annak a rémült döbbenetnek a miértjeit, amely a terrortámadás után végigsöpört a földgolyón.
Könnyű volt diagnózisokat írni a hetvenes-nyolcvanas években, amikor már a magunk körül tapasztalható dolgok egyszerű papírra vetése is analízisként hatott. Mindössze bátorság kellett hozzá. Szövevényes tényezők által átszőtt modern világunkban azonban egybemosódtak a kategóriák, közel sem olyan egyértelműek, mint voltak egykoron. Ma már nem tudhatjuk, ki a diadalmas hős és a gonosz sárkány, "nem tudunk már a végső igazságok letéteményeseinek szerepében sem tündökölni." Az egész világ egy bonyolult gordiuszi csomóvá fonódott össze, amit kibogozni gyakorlatilag lehetetlen, lazítani azonban még lehet rajta. Ez az esszékötet is ezzel próbálkozik - megjegyzem, nem sikertelenül.
