...Jupiterre!

„Az eszköz gyorsabb működésre képes” — szokta volt kiírni a Windows bizonyos apró, adathordozó hardverek csatlakoztatásakor. Valami hasonló jutott eszembe, amikor afelett tépelődtem, hogy talán nem harmadnaposan kéne karneválkodni, különösképp amikor szembesültem szalmabálára zuhant fejnélküli alteregómmal.
Mégis, nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, hogy a Rákóczin lépdelve egyik pillanatról a másikra súlyosan élvezetes pékillatok töltik meg az ájert, s jobbkézről írül szóló hegedű bódítja jobb sorsra a lerombolt agyban zúgó csendet, Bognár Szilvia és a „balkáni lüktetésű” Makám együttes jóvoltából.

Délután kettő, a Via Vinorium pöttöm fabódéiban jottányit sem tétlenkedve mérik a boritalt, hívogató étkek füstje száll a messzeségbe, polgármesterünk talpig vasban vegyül a forgatagba, míg egy hun hadvezír Csepelen karikázik által a lassú tempóban nézelődők közt.
A Thökölyben veszem fel újra a fonalat, egy Nagymagyarország térkép előtt állok, a történésznek tippelt tulajdonos már az Árpád-ház királyairól regél, és arról, hogy ezt biza álmunkból felébredve is. Csíkszemeimet látva futólag említi, hogy Kovács László sikeresen tárgyalt Brüsszelben Székelyföld visszacsatolásáról, de nem veszem a poént rögtön.

A csepűrágók utcájában láthatóan virul a hazaszeretet, olykor átbillenve a ló visszataszító túloldalára, például az olyan kis papíruszok láttán, amelyeken az „Adósunk Európa” felirat vesztegel ellentmondást nem tűrően. A trioanonfless többször, több helyen is visszaköszön, rovásírással és ősmagyar himnusszal, de inkább legeltetem a szemem a tógába s tunikába ruccant helyieken, akik egyáltalán nem úgy tűnnek, mint akik viccelnek. Komolyan van ez véve, kérem. És Jupiterre, úgy is kell lennie!

Bár amikor a következő percben már a gyülekező felhők alatti romkertes rabszolgavásáron időzve számítok arra, hogy vásárolok magamnak valamiféle buja fehérnépet, kicsit letaglóz egy lepelbe bújt római fiatal cigarettáragyújtása, de inkább válok nemtörődömmé, s kezdek sasolni az eladó emberállatok tulajdonosára. Egoismusra, akit egy pápamobilt is megpirító, kézben hordott riksában szállít a tett színhelyére lantos dalnoka s egészen helyes örömszerző forrása. Táblával a nyakban vár vásárlóra Szorgosz Dagasztos, a germánnak kinéző görög – aki által „lesújt az éhezésre a pék lapátja” –, a kun rabszolgával (bizonyos Kovival) titkos viszonyt ápoló Maya Gold, illetve a manapság kozmetikusnak titulált, régi római körülírással viszont szőrszálhasogató – redő renováló szépség.

Eladó még a borász, akinek előnyei közt érdemes számon tartani a szőlőmentes bor ötletét – közben meg van jegyezve, hogy remélhetőleg minden licitáló rendelkezik a bekiáltott összeggel, mert ha nem, egy rendkívül jó illatú disznóketrecbe vetik –, ugyanakkor elkezdik dézsából önteni felülről, amit újfent kiválóan lekezel a Vasi Múzeumbarát Egylet tagjaiból verbuválódott színitársulat. Egyszer azonban elég volt elázni (nem az esőtől), így távozóra veszem a figurát, azt pedig biztosra, hogy holnap még nagyobbat fog szakítani a karneválhangulat.