Hullámverés egy nemzeti ünnep körül
Legújabban két ügy kapcsán is komoly kardcsörtetés volt hallható az ellenzék táborából. A polgármester a Savaria Fórum ügyvezetőjének és főszerkesztőjének írott levélben kifogásolta, hogy a lap nem megfelelő módon számolt be a március 15-i ünnepségekről. Egy ilyen levelet két feltétel együttes teljesülése tett volna indokolttá. A megfelelő mód pontos meghatározása a kiadó SZMSZ-ében, valamint a város több mint harmincezer háztartásának érzékelhető felháborodása a beszámoló miatt (ld. közszolgálatiság). Félő azonban, hogy esetünkben e feltételek egyike sem teljesült.
Az ellenzék azonban ennek ellenére nem a feddő levél indokoltságát, hanem annak jogszerűségét vonta kétségbe. Ez legalább olyan sutaság volt tőlük, mint a másik oldal részéről a történtek után átolvasni a következő két lapszámot a nyomdai munkálatokat megelőzően, majd helyesírási hibákat kifogásolni bennük. Az ellenzéknek, szerepéből adódóan, kötelező lecsapnia egy ilyen magasra adott labdára, függetlenül attól, hogy bekérették, avagy - akár provokatív céllal - kéretlenül küldték be a kéziratokat. A szituációban ugyanis oly erőteljesen kísért a két választási ciklussal korábbi múlt, hogy bölcs ember ilyen helyzetben még csak piros javítótollat sem ragad, hanem ahogy jött, úgy küldi vissza - akár a sajtó függetlenségét hangoztatva - a szeretetcsomagot.
Természetes, hogy az ellenzék egy ilyen helyzetben, saját logikája mentén próbál a sajtószabadság bajnokaként a figyelem középpontjába kerülni. E logika alapja az amnézia, hiszen mással aligha volna magyarázható az, ahogy a jobboldal látványosan elfeledkezik korábbi gyakorlatáról. A helyi média függetlensége veszélyben van - hangoztatják -, mivel a városvezetés különböző módon gyakorol rá nyomást. Feltehetően heves tiltakozást váltana ki, ha utólag bizonyíthatatlan példák során keresztül próbálnánk felvetni a kérdést: léteztek-e a nyomásgyakorlás kifinomult, vagy kevésbé kifinomult, esetleg nyíltan durva módszerei az előző ciklusban? Ehelyett vessünk össze két tényt.
Az ellenzék szerint a Safo gazdasági ellehetetlenítését szolgálja, hogy elvették tőle a Szombathelyi Műsor kiadásának jogát (a lejárt szerződés mással köttetett újra). Ez a tétel aligha éri el a lap kiadója éves költségvetésének 5 %-át. Akit érdekeltek korábban a Safo körüli viharok, pontosan emlékezhetnek arra, amikor a folyóirat önkormányzati támogatása egyik pillanatról a másikra a korábbi 30 millió fölötti összegről 17 millióra csökkent, majd a vezetőváltást és a korábbi újságírók fölmondását követően rövid időn belül helyreálltak az eredeti anyagi kondíciók. Mindezen tények ismeretében gazdasági ellehetetlenítést emlegetni most a műsorfüzet kapcsán, enyhén szólva is visszatetsző.
Politika, turisztika, gasztronómia
A másik "ügy" a televízió körül van kibontakozóban. A polgármester sajtóreferense műsort vezet a városi tv-ben. Ezt - nem jogi értelemben - talán nevezhetjük szerencsétlen dolognak. Egy támogatott turisztikai és gasztronómiai magazinról van szó, amely havonta jelentkezik.
Az ellenzék azonban ezzel összefüggésben is politikai nyomásgyakorlásról beszél. Képzeljük csak el, ahogy a polgármester magához rendeli sajtóreferensét, és határozott hangon követeli tőle: a következő magazin lehetséges turisztikai uticélként csakis olyan települést jelölhet meg, ahol szocialista a polgármester, a gasztronómiai ínyencségek bemutatásakor pedig díszelegjen piros szegfű az asztalon. A legjobb abszurd drámaírónak is dicséretére válna a hasonló koreográfia.
Médiarendelet: a szabadságot biztosító korlát
A média iránt érzett őszinte aggodalomnál mindkét esetben hangsúlyosabbnak tűnik a félreértett politikai szerep eljátszására irányuló kényszer. E színjátékokat pontosan az teszi lehetővé, hogy nem működik a mostani ellenzék által követelt - ám korábban a Fidesz által sem igazán működtetett - médiabizottság. Ha a Fidesz e pohárban kavart viharral most ennek felállítását akarja elérni, úgy szándéka akár ésszerűnek is mondható. A megoldás módja azonban ettől függetlenül hol mosolyt, hol rosszalló grimaszt csal az ember arcára.
Meg aztán a bizottság létrehozása önmagában még nem oldana meg semmit. A helyi közszolgálati sajtó függetlenségét csakis egy médiarendelet megalkotása biztosíthatná, amely egyebek között meghatározná a médiabizottság mozgásterét is. Ezt azonban a politika - irányultságától függetlenül - évről évre halogatja. Érthető okokból persze, hiszen egy ilyen szabályozásnak éppen az volna az egyik legfontosabb célja, hogy megszüntesse a nyomásgyakorlás lehetőségét. Lemondani erről valóban felelős és felnőtt gondolkodást követel. Egyelőre azonban - a jelenlegi történések legalábbis ezt látszanak alátámasztani - marad a politika szűklátókörű és hazug attitűdje, amely a megjelent fotók nagyságát milliméterben méri, a megnyilatkozásokat sorról sorra számlálja, s a helyi sajtóhoz éppen aktuális helyzetétől függően viszonyul hol a kenyéradó gazda szigorával, hol meg a sajtószabadság bajnokaként.
