Hol van már a tavalyi hó, amikor a csikorgató januári fagyban, hajnaltájban még
arra esküdöztünk: jövőre biztosan nem kínozzuk szervezetünket városi bálozással.
Persze idén megint rábólintottunk a meghívásra. Bizakodtunk: a tavalyinál rosszabb
úgysem lehet. Azért egy pakli kártyát zsebre vágtunk, biztos ami biztos:
tombolázásig elpasziánszozunk.
A kártya zsebben maradt: repült az idő, s legnagyobb meglepetésünkre átmulattuk az
éjszakát. Jobban szervezett, elegánsabb, szórakoztatóbb volt az idei városi
bálozás. És nem a szalonspicc mondatja ezt
Az MSH betoncsarnokát elegánsra csomagolták
Fél kilenc tájban, amikor a jegyellenőrök sorfalán túljutottunk, ért bennünket az
első meglepetés. Mintha nem is az MSH betoncsarnokába nyertünk volna bebocsátást: a
teret elegánsra csomagolták. Az előtérben felfrissült a büfé, újjászülettek az
oszlopok. Persze lehet, csak régen jártunk erre.
Az emeleti fabódéban Tiffán borok csalogattak, a pihenősarkokat, székeket és
fotelokat pedig egységesen, ugyanazzal az anyaggal takarták le.
A küzdőtéren vendégcsalogató fények közt a félhomályban asztalunkat keresve botorkáltunk. A kiszolgáló személyzet kedvesen kalauzolt. A frissen vasalt terítőkön üvegpohárban gyertyák, sós és édes aprósütemények, többféle boros és pezsgős pohár kikészítve. Figyeltek hát a részletekre is. A lampionok, a fények, a feliratok összhangban ezt valaki kitalálta. Nyoma sincs a korábbi évek vidékies csarnok-hangulatának.
Túlzsúfoltság helyett szellős kényelmesség
Az MSH tényleg dicséretet érdemel, sikerült megbirkózniuk a feladattal: a legalábbis
közepes adottságú tereket bensőségessé átalakítani.
Már kilenc tájékán szellős teltház fogadott. A Táncparketten, az asztalok között
nem tapostuk egymás sarkát, de voltunk annyian, hogy kellemes zsongást gerjesszünk.
A báli divatról
Az öltönyös urak oldalán a trendi bálozó hölgyek korra és bőrfeszességre való
tekintet nélkül csupasz vállú, felül passzos, alul bokáig érő nagyestélyit
viseltek. Szafaládébőrként feszülős, vagy hálóinges-lebernyeges kivitelben.
Vállra csapva habkönnyű stólával. Amúgy a szolid elegancia, és a hosszú szoknya
szinte már kötelezőnek tekinthető. Az arany-rozsdabarna szín verte a hagyományosnak
gondolt konzervatív feketét. Miniben csak egy-két tinédzser lebzselt, amúgy a
harmincötön túliak adták a többséget.
Jordán Tamással elkaszinóztuk az utolsó csoki-eurónkat
Legalább kétszer annyian mocorogtunk, mint tavaly. Latolgattuk, vajon a műsorra mozdult
rá a nép, vagy a választások utáni első helyezkedés lehetősége hozta őket ilyen
nagy számban ide. Közéleti figurák, politikusok és hivatali apparátus a kellő
számban prezentált, jelenlétük azonban a tömegben észrevétlen maradt,
egészségesnek mondható volt a vegyülés. (Igaz, ellenzéki helyi erőkbe ritkán
ütköztünk.) Díszvendégekkel is büszkélkedhettünk: Hegedűs Csaba olimpia bajnok
és Jordán Tamás is körünkben szórakozott. A Nemzeti Színház igazgatójával
például volt szerencsék együtt elkaszinózni utolsó csoki-eurónkat. A Markusovszky
kórház javára.
Úri-muri
Az alkalomhoz illően rövid polgármesteri köszöntő után pillanatokon belül izzott
is a levegő: a Bergendy Tánc és Szalonzenekar kellemes táncos partit varázsolt. Jó
zenészek, profi hangzás, könnyű slágerek a múlt századból. Közben csak azon
sajnálkoztunk, hogy a borok és pezsgők fogyasztásával (mint a tombolával, vagy a
kaszinózással) nem adakozhattunk a megyei kórház gyermekosztálya javára. Akkor tán
nyugodtabb lelkiismerettel költöttünk volna italra nem kevés pénzt.
Angyalom ragyogom
A Four Fatherst kihagytuk, a Savaria TSE és hajnalban a Energy-Dabaston, szombathelyi táncosok színvonalas produkciója mellett aztán az
afro-kubai táncosok hakni (Juanita Latin Revü néven) dilettantizmusa meglepetést hozott. Igaz, akadt köztük egy
páros, aki profi-mód csavarta, ám a kubai csajok csoportos seggrázása látványosan
amatőr volt. Körülbelül olyan nívót képviselt, mintha magyar háziasszonyok
kivándorolva Dél-Koreába, két nap gyakorlás után a Hajmási Péterre
csárdásoznának. (Tegyük hozzá: a polgármester és a néhány kiválasztott
úr és hölgy megtáncoltatása azért derűs pillanatokat is okozott, rá kellett
jönnünk, amatőrök és amatőrök között is vannak árnyalatnyi különbségek
)
A lábamon már alig-alig állok
Azt est utolsó nagy húzása hajnaltájban a Pannon cigányzenekar volt. A két
cimbalmossal, három bőgőssel és megannyi prímás-tanonccal megerősített banda igazi
mulatós jókedvet varázsolt a kisterembe. Szívből roptuk és kiabáltunk bele az
éjszakába, hogy Angyalom, ragyogóm szeretem a bort
A tombolázásról így
többé-kevésbé le is csúsztunk. A fődíj, egy laptop egy politikus birtokába
került, aki állítólag nem aprózta el, egy egész jegytömböt vásárolt fel
nagyon hozzávetőleges fejszámolásunk szerint több tízezer forintért. A Madarakkal
és a cigányokkal még elmulattunk, ám a kölcsön körömcipő már olyannyira
szorította a lábunkat, hogy négy óra tájban fogtunk kalapot-kabátot, és a ködös
hajnalba fúrtuk az orrunkat. (Itt jegyezzük meg: ez a beszámoló nem jöhetett volna
létre, ha Horváth Ferencné és Krisztina lánya nem támogatja a Nyugat.hu-t egy
estélyi öltözet kölcsönzésével. Köszönet érte!)
