„Nehéz a művészek élete” - Átjáró Másfél, a régióugró tehetségkutató fesztivál

A hét órára hirdetett kezdés előtt 15 perccel megdöbbenve látjuk, hogy alig néhány autó áll a Savaria Ifjúsági Központ (lánykori nevén OMK) előtt. Értetlenkedünk egy kicsit, hiszen itten hat, a régióban a legjobbnak bizonyult fiatal zenekar készül összecsapni, a hírverésben sem volt hiba, tele a város plakátokkal, a médiumok pedig rendületlenül harsogták az esemény hírét.

Lesz folytatás
Az aula is levegős, még a pultnál sem kell sorban állni. Joós Tamással, az MMIK igazgatójával készülünk néhány agysejtünket elpusztítani alkoholtartalmú ital (sör) segítségével. Tamás közben elmondja, már a megyei döntő előtt tervezte az MMIK LOGO Ifjúsági Szolgálata, hogy regionális szintre emeljék a tehetségkutatót, kellett azonban egy kis idő, amíg a másik két megye, Győr-Moson-Sopron és Zala megtartja saját versenyét. Amelyek legjobbjai vannak most itt Szombathelyen, sajnos, az egyik csapat, a keszthelyi R76 egyéb elfoglaltsága miatt visszamondta a szereplést, így csak öt együttes lép fel.

Kicsit elmorfondírozunk a szakma nehézségein, hiszen az Átjáró Vas megyei történései között volt olyan is, hogy az elődöntőn túljutott csapat más felállásban érkezett a megyei döntőre. „Nehéz a művészek élete” – sóhajtunk bele a söröspohárba, aztán örömmel hallgatjuk, ahogy Tamás elmondja, folytatódik, pontosabban újra kezdődik még az idén a sorozat, tehát lehet élesíteni a gitárpengetőket.

Dübörög a duplázó
A protokolláris körök lefutása után Hege, az állandó műsorvezető köszönti a színpad előtt ácsorgó néhány fős közönséget, bemutatja a zsűrit. Megtudjuk, hogy Acélos Balázs, a Fürgerókalábak frontembere hat kilót is le tud adni egy koncerten, csodálkozva látjuk, hogy Kispál András nem gyújt egyik cigarettáról a másikra. Kis malőr, Hege az Anima zenészeként említi Prieger Szabolcsot, de ennyi belefér, hiába, mindenki öregszik.

40 perc. Ennyi jut egy csapatnak, így hosszabb menetre készülünk. A sorsolás úgy hozta, hogy a fertőszentmiklósi Aktuálisé először a színpad. Skatepunk a stílusuk, legalábbis szerintük. Bennünket inkább a 80-as évek Skorpiójára emlékeztet, slágeres szövegek, poénosnak tűnő kiállások. De, hogy legyen egy kis punkos érzés is, minden számban dübörög egyet a duplázó, kicsit már zavaró is. Semmi baj, nem rossz a produkció, de biztosak vagyunk abban, lesznek még jobb pillanatok is.

Addig is váltunk néhány szót a fesztiválon (is) feltűnt szombathelyi Metrosurfing basszerével, aki elmondja, beindult az élet, több koncertre is kaptak meghívást, most pénteken például a Nyugat Beat fesztiválon fognak fellépni.

Jazz alapon reaggie elemek
Közben a színpadon már az egervári Under the Bridge nyomul, meglepően igényesen. Alternatív rockként határozták meg stílusukat, hát, igen, ebbe sok minden belefér. Üdítően hat a biztos hangszertudásra, levegős hangszerelésre alapozó produkció. Néha reaggie elemekkel, néha jazz-rockos alapokkal játszadoznak a fiúk, kár, hogy néha ismert sablonok jönnek elő. De elismerően hallgatjuk, nálunk eddig ők a befutók, a néhány fős közönség is rámozdul, mégis csak lesz egy kis hangulat.

Gyorsan elmegy a bő félóra, jön a Nikson Győrből, ők csak angol nyelven nyomulnak, egyébként is túlzott magabiztosság árad belőlük, rendkívül profi alapokat pakoltak a színpadra, látszik, rendesen megvan a hátszél. Közben Joós Tamás a Gibson Les Paul gitár történetét meséli, miszerint Jimmy Page (Led Zeppelin) saját kezűleg csinált magának egy gitárt, ami olyan jól sikerült, hogy a Gibson cég leutánozta, ebből lett a legendás Les Paul.

A Nikson eléggé egysíkú produkciót mutat be, a számok ugyanarra a sémára készülnek, a harmadiknál már tudjuk, mi fog következni, semmi átütő, szorgos iparosmunka.

Sokat akart a szarka
A következő átállásnál Hege ismét megemlíti a Nyugat „véres kezű” újságíróját, amikor később felelősségre vonjuk, a zsűri egyiK tagjára mutat: „Ő kérte, hogy mutassalak be.” Szabolcs vigyorogva bólint, aztán megisszuk a békesört.

Titkos favoritunk következik, a szentgotthárdi Zaporozsec, a megyei döntő nyertese. Utoljára tavaly nyáron, a Hopplá fesztiválon hallottuk őket, töretlen a fejlődés. Profi módon, és visszafogottan használt effektek, Varga Bence gitáros-énekes igazi egyéniség, a basszusgitárosnak is megjött az önbizalma, komoly futamokra ragadja magát.

A közönség közben némileg gyarapodott, most már mozgás is van, úgy tűnik, fejlődik a 16 évesekből (!) álló zenekar rajongótábora. A végén aztán el is szúrják a produkciót, egy Red Hot Chilli nótával próbálkoznak, nagy merészség. A RHCP olyan komoly hangszeres tudást sorakoztat fel, ami ilyen fiatalon meghaladja az ember képességeit. Sajnáljuk a dolgot, később kiderül, a zsűri is.

Utolsóként kerül sorra a vasvári White Sirt. Ők ugyanúgy hozzák a formájukat, mint az elődöntőm és a megyei döntőn, jók. Kaliforniai punkot játszanak, és valóban. Nem az a Jonny Rottenes őrület, letisztultabb, optimistább, vidámabb. A hangulat pedig már olyan, mint bármelyik komolyabb koncerten, igaz, még mindig szellős a terem, de aki él és mozog, a színpad előtt van.