„Nagypapám szeme fénye volt ez az 1964-es 600-as Trabant, amely még Európában is párját ritkítja: eredeti festés és ülések, minden eredeti és mindössze 84 ezer kilométer van benne" - írta lapunknak Tünde, aki fotókat is mellékelt az autóról. Hozzátette, bővebben édesanyja tudna mesélni a kocsiról, ha érdekel minket, hívjuk fel. Így is tettünk, ezért nem sokkal később már Karika Ákosné Tünde mesélt arról, hogy édesapja, Szűcs Zoltán mekkora becsben tartotta a Trabantot, amit csak úgy hívott: a jaguár.
A család Veszprém megyében, Ősi településen él. Annak idején több évet kellett várniuk a fehér Trabantra kék csíkkal, mire kiértesítették őket, hogy mehetnek érte Budapestre. Tünde úgy emlékszik, 40 ezer forint volt összesen, de ebben nem teljesen biztos, rég volt már. Egy keveset kölcsön is kellett kérniük a szomszédtól, hogy meglegyen a teljes összeg. Budapestre ment fel érte az édesapja, aki a főnökét kérte, tartson vele, mert ő nem merte hazavezetni az autót. Akkoriban ez volt az egyetlen Trabant a faluban, talán még két régi Wartburg volt mellette.
Szűcs Zoltán egyébként vegyésztechnikus volt Pétfürdőn, mellette társadalmi munkában évtizedeken át vezette a falu kultúrházát, és a Napló szerkesztőségét tudósította. Sok rendezvényt szervezett a községben, esküvőket is. Mindig a nyakában volt a fényképezőgépe, rengeteget jött-ment, de csakis gyalog vagy biciklivel. Hetek teltek el mire kiállt az autóval a garázsból.
„Két-három évente mentünk Pécsre a rokonokhoz, nagyon ritkán Győrbe. Az viszont visszatérő program volt, hogy egy-egy vasárnap elautóztunk Székesfehérvárra kirakatokat nézegetni, akkor kaphattunk a bátyámmal 50 filléres fagyit. De ha édesapánk kinézett az ablakon reggel és látta, hogy borult az idő, nem mentünk sehová, nehogy megázzon a trabi” – emlékezik vissza Tünde, aki még balatoni utakat is felidéz. Mivel tőlük 20 kilométerre fekszik Balatonkenese, oda is sokszor eljutottak a Trabanttal: a barátnőimet és a bátyám haverjait is vittük magunkkal, a mai napig ők is emlegetik ezeket a kirándulásokat.
A Trabant rengeteg családi fotón szerepel, Tündéék szinte mindig a kocsi mellett fotózkodtak. Ez is bizonyítja, hogy igazi családtag a kisautó.
Bár Szűcs Zoltán mindig nagyon vigyázott a kocsira, 1970 telén mégsem kímélte, többször is megjárta vele a Bakonyt. „Nyolcévesen Farkasgyepűre kerültem a tüdőgyógyintézetbe négy hónapra, mert lábon kihordtam egy kétoldali tüdőgyulladást. Szüleim rendszeresen jöttek látogatni. Rengeteg hó volt azon a télen, a Bakonyban pedig hatalmas hófalak. Édesapámék mesélték, hogy Wartburgok, Moszkvicsok ragadtak az utak mentén, de a kis trabi átbukdácsolt a nagy hóbuckákon, mintha tudta volna, nem hagyhatja cserben a szüleimet” – elevenít fel még egy gyerekkori történetet a hölgy.
Szűcs Zoltán 1988-ban sztrókot kapott, és 2004-es haláláig már nem vezette a Trabantot. Sőt, senki a családból, tudták mennyire félti édesapjuk. Egyszer viszont majdnem „elvesztették” a kocsit. Amikor Tünde ment a szüleihez, látta, hogy nincs a garázsban. Édesapja elmesélte, hogy az autószerelő, aki rendbe tette a kistraktort, azt mondta, majd ő elviszi a Trabantot, kicsit helyrepofozza, és eljár vele veterán autós találkozókra. Helyette pedig hoz majd egy robogót.
Tündéék elmentek visszaszerezni az autót, amelynek akkor már leeresztették a kerekeit. Trélerrel vitették haza, így megmaradt a család kedvenc járgánya. A szülői házat már eladták, a Trabanttól viszont még nem volt szívük megválni. Az ő autójuk a szabad ég alatt van, a Trabantot viszont fedett helyen tárolják.
Úgy gondolják, méltó helye egy autómúzeumban lenne, hiszen több autószerelő is azt mondta, olyan állapotban van, ami igazi kuriózumnak számít. Egy ilyen helyen mások is megcsodálhatnák, ők pedig időnként meglátogatnák és nosztalgiáznának kicsit.
