Két hete segélyszállítmány indult Szombathelyről az ukrán frontra. Kovács Zsolt kamionsofőr nemrég tért haza a "piros zónából": társaival Herszonba juttattak el adományokat – a városba, amelytől mindössze két és fél kilométerre állnak az orosz csapatok.
„Életemben először jártam Ukrajnában, de biztos vagyok benne, hogy nem utoljára” – mondta Zsolt. „Nagyon sok barátot szereztem, és mindenhol kedvesen fogadtak minket. Volt, ahol még a kávét sem engedték kifizetni, és a szállásunkat is kedvezményesen kaptuk. Egyszerűen érezni lehetett a hála és az emberség erejét.”
A Herszon felé vezető úton egyre gyakrabban jelentek meg katonai ellenőrzőpontok. Volt, ahol simán továbbengedték őket, volt, ahol minden adatukat ellenőrizték. A városba való belépés szigorúan szabályozott: csak előre megszerzett, külön engedéllyel hajthattak be. A Herszon előtti utolsó ponton minden adatot rögzítettek: az útleveleket, a járművet és a sofőröket is lefényképezték, a telefonjaikat átnézték, és mindenki kapott egy vészhelyzeti telefonszámot is.
„Nem aprózták el a biztonságot. Drónhálóval lefedett szakaszokon haladtunk, minden mozgásunkat figyelték. A határ után egyből figyelmeztettek minket: soha ne parkoljunk két autóval egymás mellé, mert ha az egyiket kilövik az oroszok, a másikkal még legyen esély továbbmenni” – emlékezett vissza a sofőr.
A logisztika a háborús állapotok ellenére is működött. Zsolt egy misszió tagjaként, egy másik szombathelyi sofőr váltótársaként vágott neki az útnak. Ott ismerkedett meg egy Ben nevű amerikaival is, aki afféle mindenes összekötőként segíti a segélyszállítmányok célba juttatását: már régóta Ukrajnában él, rendszeresen posztol az állapotokról, és mindenben a segítségükre volt. Azt azonban mindannyiuknak hamar be kellett látniuk, hogy a háború minden szabályt felülír.
A mindennapokat beárnyékolja az állandó energiahiány. Ukrajna-szerte naponta csak néhány óráig van áram, este pedig teljes az elsötétítés. Az emberek mindenféle elektromos fűtőtesttel próbálnak hőt csiholni abban a rövid időben, amíg van szolgáltatás, de így is mindenhol hideg volt.
„Az egyik városban egy hotelben volt a szállásunk, de a környéken már csak egyetlen pizzéria volt nyitva, ami este kilenckor bezár. Mi tudtuk, hogy csak tizenegy körül érünk oda a sötétben. Telefonáltunk, ők pedig megvártak minket, és előre elkészítették a vacsorát. De volt, hogy magánházakban szálltunk meg, ott mindig kaptunk vacsorát is.”
A megérkezéskor Herszonban már nem volt kérdés, mekkora a veszély. „Aznap, amikor beértünk, négy épületet lőttek ki. A bombázás folyamatos volt, hol közelebb, hol távolabb szólt a légiriadó. De igazából nem éreztem félelmet, inkább izgalmat és felelősséget.”
A csapat gyógyszereket, tartós élelmiszert és pelenkát vitt, de csak a helyszínen szembesültek azzal, hogy leginkább az idősek maradtak a városban, akiknek már nincs hová menniük. Éppen ezért a következő útra már több gyógyszert terveznek vinni.
„A hosszú, feszített út után jó érzés volt újra biztonságban lenni, de ez az élmény erőt adott. Márciusban ismét indulunk Herszonba. Büszke vagyok arra, amit tettünk, és látom, hogy az erőfeszítéseink nem hiábavalóak” – zárta visszaemlékezését Zsolt.
