A Gyűrűk Ura és a semmi

A digitális technika virtuózainak nárcizmusát csak az menti, hogy a film három részét egyszerre forgatták. Visszajelzés híján így aztán - ha el nem is fogadható - némiképp érthető, ha önimádatuk közepette megfeledkeztek arról az egyszerű tényről, miszerint a puszta látvány önmagában mit sem ér. A két torony első fél órájába oly mérhetetlen mennyiségű trükköt és ocsmányságot sűrítettek össze, hogy ezt követően nincs rendező, aki ébren tudná tartani a néző figyelmét.

Ráadásul valljuk be: Peter Jackson nem egy Hitchcock
A feszültségteremtésről nagyjából annyi fogalma lehet, mint egy BKV-ellenőrnek. Ha össze is jön neki olykor-olykor, igazán nem rajta múlik. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, ha teljesen átengedi a terepet a látványtervezőknek és sminkeseknek.
Azok persze beleadnak apait-anyait. Egyetlen filmben sem látni ennyi rút pofát együtt. Csakhogy már Koós János felhívta a figyelmet egy korabeli dalocskában arra, hogy akár a rántott csirke is megunható, ha sokat kapsz belőle. Hát még e torzszülöttek nyálkás, sárgálló fogú, artikulálatlan hangon üvöltő serege. Tömeges felbukkanásuk kifejezetten bárgyúvá, szánalmassá teszi őket. Már-már sajnálnivalóvá. Ezzel szemben még ma is a frász kerülgeti az embert, ha visszagondol A bárányok hallgatnak Hannibal Lecterére, pontosabban Anthony Hopkins csendes, szinte intellektuális élményt nyújtó alakítására.

A 4-5 cselekményszálat képtelen egységükben kezelni
Úgy tűnik, a helyzetteremtéssel foglalkozó órák mellett a cselekményfűzésre okítókat sem látogatta Jackson kellő intenzitással. A 4-5 cselekményszálat képtelen egységükben kezelni. Az első rész szereplőinek története nehézkesen halad előre. Alig érzékelhető, hogy mindvégig egy irányba tartanak. Ennek köszönhetően a film végén, csaknem három órás unalmat követően, még csak katarzisban sem részesülünk.
A szürkéből Michel Jackson módjára kifehérített Gandalf (Ian McKellen) játéka épp oly indiszponált az első részben nyújtott alakításához képest, mint Richard Harris Dumbledore köpenyében a Harry Potter második részében. A Frodot alakító Elijah Woodról pedig végképp kiderült, hogy a szemkerekítésen kívül tényleg nem sok mindenhez konyít a színészi mesterségből. Bizony meglehetősen groteszk, amikor eladdig szinte mozdulatlan szemgolyóit mozgásba hozva igyekszik jelezni, hogy a gyűrű éppen a hatalmába kerítette.

A film látványosságát (értsd eladhatóságát) fokozni hivatott csatajelenetek ugyancsak megmosolyogtatóak
A létrás megmozdulásokat, vagy egy-egy várvédő hős szomorú bukását szemlélve a mozilátogatónak olyan érzése támad, mintha Gobbi Hilda Egri csillagok-béli halálát követően csupán annyi változás történt a filmművészetben, hogy a forró szurok kiment a divatból.
A forgatókönyvírók (a rendező mellett Philippa Boyens, Stephen Sinclair, Frances Walsh) hihetetlen érzékkel gyűjtik össze a párbeszédekhez a Tolkien-könyv szövetében jóval leplezettebben megbúvó közhelyek sokaságát. Ezáltal elviselhetetlenül üres verbális kontextus rajzolódik az amúgy is kritikus látvány köré.

Az első rész kapcsán - főleg a fekete lovak fotózása miatt - dicsért operatőr (Andrew Lesnie) is, mintha elveszítette volna minden kreativitását. Senki ne lepődjön meg, ha déja vu érzés keríti hatalmába. Megsúgom, de maradjon közöttünk: valamennyi premier plánban kimerevített hős arcából a Honfoglalás távolba révedő Franco Neroja mered vissza, patetikus fejtartással. És akkor még említést sem tettünk, a zöldmozgalom legaktívabb képviselőiről, a buzgó öko-programot hirdető beszélő fákról. Reménnyel sajnos az sem kecsegtet, hogy hamar elfelejthetjük a filmkészítés eme totális csődjét. Egyszersmind persze az sem, hogy lesz ez még jobb is. Bedobozolva vár ugyanis s egy esztendő múltán nyakunkon a harmadik rész.

Érvek és ellenérvek:
Kapcsolódó fórumunk