Weboldalunkon cookie-kat használunk, melyek célja, hogy teljesebb szolgáltatást nyújtsunk látogatóink részére. További információ

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Boldogult úrfikorunkban (20.) - A Petőfi iskola

Csak ment, ment az ember, de addig, hogy alig is ért oda, míg aztán végül is igen, hogy tanulja a betűvetést és a világ más csodáit.
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Milyen gyalázatos igazságtalanság a sorstól – ami magunk vagyunk –, hogy egy iskolának még az emlékét, a nevét is kitörli, holott a név az önmagát meghatározó entitás. Ha gondolunk épp arra, amikor József Attila nevét is igyekeztek elvenni a nevelőszülei, amitől a kis Attila úgy érezte, hogy őt magát szüntetik meg, számolják föl, radírozzák ki a világból, mintha soha nem is lett volna. A név misztikumát mutatja Proust is, aki az Eltűnt időben egy fejezetet szentel ennek, a „Helynevek, a név” címmel, mint olyan fogódzó, ami utat mutat a múltba, s így végül önmagunkba is.

Nézd, ide jártam....
szombathelypont.hu
A szabad sajtó nem létezhet nélküled. Támogasd a Nyugat.hu-t!
Támogatom

Én a Petőfi Sándor Utcai Általános Iskolába jártam boldogult úrfikoromban, s ha ma nézek utána ennek, a nyomát sem találom, csak ilyet: „Brenner János Általános Iskola Szombathely, Petőfi Sándor utca” , ami olyan érzetet kelt, mintha én nem is jártam volna sehová, pedig dehogynem. És képet is csak erről a mai, sárgára pofozott és pucolt épületről találok, holott én egy omladozó barna színűbe jártam, benne egy úttörőcsapattal – 498-as számú, fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj –, szemben vele épp a végtelen Szabó Miklós utcával, a távolban akkor már föl-földerengő Derkovits-csal.

Ezt elvette tőlem az idő, mint sokunknak, akik oda(ide) jártunk, mintha soha nem is lettünk volna, pedig még itt vagyunk. Magam ebbe az iskolába a Domonkos utcai bölcsőde és óvoda abszolválása után érkeztem. S míg azokba érthető okokból még szállítva voltam eleinte babakocsival, később pedig biciklivel, az iskolába már a saját lábamon jutottam el. Habár az első időben mérhetetlenül messzinek tűnt az Akacs Mihály sarkától, hogy csak ment, ment az ember, de addig, hogy alig is ért oda. Míg aztán végül is igen, hogy tanulja a betűvetést és a világ más csodáit.

Az udvar a börtön felől
Mészáros Zsolt

Még a tanító nénik, tanár nénik-, és bácsik nevei is itt vannak bennem, az ajkamon, de nem emlegetem őket egészen sajnálatosan immár kegyeleti okokból. Pedig emlékszem mindegyik nevére, arcára, hangjára, még a gesztusaikra is, de most nem róluk mesélek, mert ők a maiaknak semmit sem jelentenének. Hanem arról dúdolok inkább, hogy ilyen iskola nem volt még egy, amelynek az udvara a börtönével volt határos. Pedig így volt, és ez nem mese. A bitumenes kézilabdapálya végiben ott tornyosult hatalmasan egy legalább tíz méter magas kerítés, tetején szögesdrót, és a két végében a géppisztolyos őrök. Az ovi után ez elég arcul csapó élet volt, de ilyen volt.

És gondoljunk bele abba, amikor véletlenül átrúgtuk a labdát azon a kerítésen, aztán hosszan kellett kérlelni az őröket, hogy kapjuk vissza. Arról az udvarról, ahol a pusmogások szerint embereket akasztottak, s bár a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején ez már nem volt így, de a gyereki képzeletben bizony igen. És az élethez tartozott az is, hogy az udvarral határos hatemeletes ház erkélyéről ordibáltak be az elítélteknek, így lett a kisiskolás óhatatlan részese a látogatásoknak, miközben fogadta jobbról a csapatzászlót és tisztelgett. Hol láthat-hallhat manapság ilyet egy általános iskolás? Sehol sem, és akkor is csak a Petőfiben.

De az udvar nem csak erről volt nevezetes, hanem, mint a múlt héten a járgányokról szóló elmélkedésemben meséltem, arról is, hogy itt lehetett motorozni, míg a lányok varrogattak vagy főzögettek a külön gyakorlati oktatásra szánt épületben, s volt itt folyvást fölgyulladó kémia terem. Vagy az űrkorszakot idéző nyelvi labor már a vége felé, ahol orosz tagozatosként lehetett hallani a tanár úr orosz nyelv iránti rajongását, ami fura volt, mert bevallása szerint hadifogságban tanulta, hogy a Szibériában szerzett ismereteit nekünk adja tovább. És lehetne mesélni a minden nyári felsőcsatári úttörőtáborról is, az énekkarról és az „Éneklő ifjúságról” , meg a kézilabdáról.

Akkoriban minden és mindenki kézilabdázott az egész város összes általános iskolájában, s mindemellett jut eszembe az is, hogy felsőben úgy mutogattak, mint valami matematikai és fizikai zsenit versenyekre küldve, de, hogy hogyan lett belőlem ennek ellenére álmodozó irodalmár, az is megérne egy misét. Mint ahogyan az is, hogy még alsóban hazafelé tartva hogyan húzkodtuk a lányok copfját a Szabó Miklós utcában intőt érően, és mindez így együtt, orosszal, börtönnel, kézilabdával és a lángoló kémia teremmel volt a Petőfi Sándor Utcai Általános Iskola maga, amelynek követelem vissza a múltbéli jussát az időben. Nem csak az enyém volt ugyanis, hanem nagyon sokunké ez a kopott és barna épület. Meg a rég halott tanárai is.

Látott valami érdekeset, izgalmasat, szokatlant? Írja meg nekünk vagy küldjön róla fotót, akár névtelenül is facebook messengeren ide kattintva vagy emailben: jelentem@nyugat.hu
Hirdetés
Hirdetés

Hozzászólások

A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!

Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

Csak Szombathely

Hirdetés