Nemsokára vége a tanévnek, a 2020-21-eset pedig remélhetőleg már az osztálytermekben kezdik az iskolások. Gondoltam, a véghajrában még megkérdezek néhány tanárt, milyen tanulságokat szűrhetünk le a távoktatásból.
Itt Szombathelyen elég gördülékenyen vezették be a rendszert. Hallottunk róla, hogy a keleti országrészeken sok helyütt problémát okozott a családok vagy az iskolák technikai felszereltsége, de itt ezzel sem volt igazán gond – kezdték a beszámolót, majd kertelés nélkül rá is kanyarodtak a rendszer achilles-sarkára.
Persze, hogy vannak olyan gyerekek, akik a távoktatás elindulása óta egy halvány leheletnyi életjelet sem adtak magukról. Erre lehetett számítani. De a többség azért becsületesen tanult tovább, a házi feladatokat és dolgozatokat beadta időben.
Mostanra azonban mindennapos problémává vált – legalábbis a megkérdezett pedagógusok tanulói közt – hogy a szülők gátlástalanul megírnak mindent a gyerekük helyett, esetenként pedig még számon is kérik a tanárt, ha nem ötöst ad a munkájukra.
Kellett már olyan, ötödikestől kapott házi dolgozatot javítanom, amilyet az egyetemen is elfogadnának. A legtöbb szülő sajnos tisztában van vele, hogy megteheti, mert nem lehet bebizonyítani, hogy nem a gyerek írta.
Ezelőtt több évig javítottam a tanulók dolgozatait, ismerem a stílusukat, a képességeiket, az egyedi szóhasználataikat, mégsem tehetek semmit, mert ezek nem bizonyítékok. Összeszorított fogakkal ki kell javítanom a szülő dolgozatát, és beírnom a jegyet a gyerekének – mesélte egyikük.
Egy másik tanár arról mesélt, hogy többször hívták már fel szülők azzal, hogy miért adott négyest a dolgozatra, mikor az tökéletes volt. Persze, tökéletes – mondta – csak épp semmi köze a leadott tananyaghoz.
Mikor megkérdeztem a gyereket, milyen forrásokat használt, fogalma sem volt, miről beszélek.
Most pedig nem a tanárok, hanem az én véleményem következik. A hirtelen és kapkodva bevezetett online oktatás nem csak a tanárokat, de a szülőket is komoly terhelésnek tette ki. Sokuknak valószínűleg mostanra lett tele a hócipője azzal, hogy a nyolc órás műszak után még tanárt kell játszania, házi feladatokat és dolgozatokat kell írni a gyerekkel, elmagyarázni neki olyan dolgokat, amiket maga a szülő is 10-20 éve tanult utoljára.
Nem elfogadható, de érthető, hogy egy idő után inkább megcsinálják a gyerek helyett a feladatokat. Gyorsabb, egyszerűbb és a csemete is kisebb eséllyel kap rossz jegyet valamire, amit nem is volt esélye megérteni.
Ez azonban semmilyen módon nem szolgálja a gyerekek érdekeit.
Nem különleges, ha egy 10-12 éves tanuló nem érti meg, miért magának árt azzal, ha mondjuk puskázik, de a szülőknek felelősebben kéne gondolkodnia. Lehet, hogy ötöst kap a gyerek egy dolgozatra, amit nem is ő irt, de a tudás hiányozni fog.
A tanárok, akikkel beszélgettem, úgy gondolják, hogy sok szülő félre érti a gyerekek felé támasztott elvárásokat. Nem az alapján adnak osztályzatokat, hogy melyik dolgozat, esszé, vagy házi feladat mennyire hasonlít egy egyetemi szakdolgozatra. Sokkal többet ér, ha a beadott munkán érződik a gyerek személyisége, saját gondolatai és az, hogy megértette az anyagot.
A kialakult helyzetért természetesen a tanárok sem szeretnének senkit hibáztatni.
Megértik azokat a szülőket, akik nem tudják elkerülni, hogy túlságosan bele folyjanak a tanulásba. Nem volt idő arra, hogy kialakuljon egy párbeszéd, nem tudtak közösen lefektetni szabályokat és nem volt idejük a szülőknek megtanulni, hogy mivel segítik és mivel hátráltatják a gyerek tanulását.
Nem is várható el egy szülőtől, hogy egyik napról a másikra tanár legyen. Leginkább arra kérjük őket, hogy bízzanak jobban a gyerekük képességeiben, és bízzanak abban, hogy mi sem egy szakdolgozat színvonalú beadandót váruk el tőlük – üzenik a tanárok.
Tartsd életben a helyi nyilvánosságot!
A független és szabad újságírás ezután is fontos marad! Sok dolgunk lesz a múlt feltárásával, a mindenkori hatalom ellenőrzésével és azzal, hogy továbbra is egy olyan országért dolgozzunk, ahol valódi jogait vannak és ahol a tetteknek következménye van.
A Nyugat.hu-t többféle módon támogathatod. Tedd meg!
