Ahogy kel fel a nap, a jól megszokott nyüzsi, a munkába igyekvő emberek és autók sokasága, akár a kaptárból kirajzó méhek hömpölygő tömege, most a múltba vész.
Pedig csak a kijárási korlátozás második napjában járunk, és ez még csak nem is tilalom. A föld pedig gyógyul. Talán kicsit a lelkünk is. Hiába a rideg valóság, most a nyugalom tengere lett Szombathely is.
A reggeli fénypászmák szinte akadálytalanul kúsznak végig az aszfalton, mintha csak nekik lenne fenntartva minden sáv.
Lassú buszok bújnak elő, majd rejtőznek el. Nem sietnek, nincs is rá szükség, hisz utas sem nagyon akad, kit szállíthatnának.
A Fő téren sétál néhány ember, úgy mutatóban, csak hogy ne érezzük teljesen egyedül magunkat a térben.
Eközben galambok tanulják a szabályos gyalogos közlekedést
A fokozottabb rendőri jelenét azért tapasztalható, bár egyelőre nem számottevő a különbség a vírus előtti időszak bármely napjához képest.
A lezárt játszóterek kétségkívül apokaliptikus hangulatot árasztanak, és erre ráerősítenek a házi karanténra figyelmeztető piros táblácskák is.
Vajon felnőtt az emberiség ahhoz a feladathoz, ami ránk vár? Vagy ezután is oktalan mit sem tudó kisgyermekként éljük majd tovább pazarló, rohanó és tékozló életünk.
