Nincs még egy olyan jelenség a horrortörténelemben, ami annyira egyesítené magában egy rettegett rémálom jellemzőit, mint a zombi. A zombi tökéletes megtestesítője annak a hitvány nyomorúságnak, ami az elfogadott, szimbolikus rendből való kiszakadást jelzi: a nyöszörgő, vánszorgó, rohadó húsú, az emberi mivoltot már nyomokban sem tartalmazó, és tulajdonképpen nem élő lény nem csak tragédiára van kárhoztatva, de saját múlandóságunkra is emlékeztet.
Az ókori zombi
A cuppanós cafatokra éhes élőhalottak ábrázolása végigvonult a világ számos népének mitológiájában. Ma ismert formájában elsőként Krisztus előtt 1000-ben bukkant fel a Gilgames-eposzban, ami egyike a legkorábbról ismert irodalmi műveknek - tizenkét agyagtábla őrzött meg az utókornak. A mai Irak területének megfelelő Mezopotámiában íródott, és mint az eposzok nagy része, a küzdelmet énekli meg a hős és az istenek között. A hatodik tábla környékén Istár istennő azzal fenyegeti Gilgamest, hogy feltámasztja a halottakat, akik elárasztják és sorra felfalják az élőket, és maga a cselekmény ugyan nem következik be, az ez első ismert, leírt zombi-utalás.
De nem csak az irodalom látott el minket a témával: a nyugat-afrikai Vodun (többistenhitű vallás, Nigériától Ghánáig gyakorolják) hagyományban is szerepük van, de itt alapja az asztrális, azaz testen kívüli jelenlét. Úgy tartják, bizonyos varázslók képesek az emberi lélek egy részét csapdába ejteni, hogy saját erejüket növeljék, aminek következtében a megcsapolt test egy üres, zombiszerű entitássá silányul, meghalni pedig csak akkor képes, ha Isten visszaszerzi a lelkét. De ezen túlmenően hittek abban is, hogy a mágus egy halottat is mozgásba hozhat, mint valami bábjátékos.
Ha már távoli tájakon járunk, említtessék meg Zora Neale Hurston antropológus és néprajzkutató esete is, aki egy igen különleges mendemondával találkozott Haitin végzett terepmunkája során: a sztori egy egy nőről szólt, aki halálát és eltemetését követően újra megjelent falujában, majdnem meztelenül, cafatos ruházatban. Az őt megvizsgáló orvos így számolt be az esetről: "alkalmi nevetőgörcsei minden érzelemtől mentesek voltak, és igen gyakran harmadik személyben beszélt magáról. Teljesen elvesztette időérzékét és teljességgel közömbösnek mutatkozott az őt körülvevő világ iránt."
A visszatérő hölgy, Felicia egy gyors lefolyású betegségben halt meg, amit a haitiak a zombivá válás előjelének tartanak. Hurston azonban hitt benne, hogy az állapotot valamilyen erős, pszichoaktív szer okozhatta - sőt, úgy gondolta, hogy ha valaki végre leás a voodoo-szertartások mélyére, hókuszpókuszok helyett orvosi magyarázatokat fog találni.
A három fő vonás: istent játszó ember, harapás és fertőzés
Nem zombitörténet, de mégiscsak egy járó és gyilkoló hulláról szól Mary Shelley Frankensteinje. Az első átcsatolást azonban már itt észrevehetjük a jövő zombigenerációjához: szintén egy szörnyű kimenetelű tudományos kísérlet hoz létre egy veszélyes kreációt, ahogyan a 2000-es évek Resident Evil-zombija is genetikai bűvészkedések, mesterségesen létrehozott vírusok révén kel életre - magyarán akkor, amikor az ember teremtőt kezd játszani.
A furcsa fikciók írómestere, H.P. Lovecraft 1922-es története is az előző fonalat gurítja tovább, egy őrült tudós - Herbert West - "reanimál" benne élettelen testeket, és ők sem zombikká válnak, de harapni már tudnak. A későbbi zombifilmekre igazán nagy hatást azonban Richard Matheson 1954-es regénye, az I Am Legend gyakorolt azzal, hogy egy újabb, később jellemzően visszatérő vonást jelenített meg: bár az ő lényei is csak messziről voltak rokonai a zombiknak, de fertőzés útján szaporodtak veszedelmes módon.
Ezek az ismérvek adódtak össze, és váltak a tipikus zombi ismertetőjegyeivé - mert a tipikus zombik sziluettje még csak most kezd elővánszorogni a temetőből.
Miatta szeretjük utálni az élőhalottat: George A. Romero
Ezt a megmásíthatatlan képet vitte tökélyre a zombifilmek koronázatlan királya, George A. Romero (még akkor is, ha a világ legelső zombifilmjének tekintett White Zombie 1932-ben fogant meg Victor Halperin jóvoltából).
A visszataszító, csigalassan mozgó, de mégis mindenkit bekerítő agyatlan hordák, akiknek egyetlen célja a még élők megharapdálása, legfőképpen az ő nevéhez fűződnek, ezért is hivatkozunk gyakran a "modern" zombira úgy, mint a Romero Zombik. Ő álmodta meg a legfélelmetesebb ún. zombi apokalipsziseket, amikor az egész emberi civilizáció kerül veszélybe a - lassan már a tápláléklánc csúcsára ülő - élőhalottak járványszerű terjedése miatt, továbbá ő "adta" először látványosan a szájukba a húst, a kannibalizmust is beemelve az összképbe. Hátborzongató vadász-préda mesék ezek, kissé kifordítva az állatvilághoz képest, hiszen itt az életéért küzdő zsákmányból van kevesebb.
Romero a társadalomnak állított görbe tükrét legjobban az 1978-as Dawn Of The Dead-ben ( Holtak hajnala) csillogtatja, ami az emberi fajt láttatja szélsőséges torzultságában, amint nem csak a világot pusztítják el maguk körül, de felfalják egymást is. Nem véletlen, hogy a film központi helyszíne a fogyasztás fellegvára, egy óriási pláza, ami a túlélők erődjeként funkcionál.
A zombimozi pedig él és virul. Elég csak a közelmúlt filmtermését megnézni: Robert Rodriguez a Planet Terrorral hajtott fejet példamutatóan az ősi zsáner előtt, a Zombieland páratlan akciókomédiájában pedig Woody Harrelson gyepálta a rothadó testűeket. És ezzel még semminek nincs vége - mérget vehetünk rá, hogy a zombifilmek éppúgy újra és újra feltámadnak, mint főszereplőik.
