Aki amúgy nem jár temetőbe, ilyenkor az is megy, aki soha nem is akart, ma ő is kívánkozik. Meggyújtja a gyertyáját, elrendezgeti a virágokat, koszorút, és mást nem tud, diskurál a halottaival csendesen magában vagy fennhangon akár. Békesség van itt ilyenkor, a tűzforró gyász már feledve, emlékezés van és mélázás, hogyan volt, jól volt-e. Mindig jól volt ilyenkor már, csak elmenni rossz.
Hogy fáznak-e ők ott a hidegben, amikor nekünk a fűtött szoba jut, alkonyul is, fújdogál, megjobbul az ember legalább kicsit, mert nincs kivel pörölni. Halottakkal ugyan lehet, de minek, úgyis ők győznek ma, ahogyan régen, évekkel ezelőtt búcsúztunk, hogy jól van aptya, jövünk, ha vársz reánk, és akkor rádöbbennünk, hogy neki jobb, türelme és várása immár végtelen, nincs hová sietnie, mint nekünk, amit majd mellé fekve találkozván a szemére is vetünk.
De addig van a magány, a szoba végtelenje a hangja nélkül, fényképek és hangok emléke, pöröléseké, ami az élet, és lám, most már a nyugalom, fények és az ünnep, ahogyan Mészáros D. Zsolt képei idehozzák nekünk, amint a tömegben is tudunk magunk lenni és vele, illetve velük. Sok képünk van a Jáki úti temetőről, tessenek emlékezni velünk gyakorlatiasan a képre kattintva, ami mögött ott a többi csoda. Tessék, csak tessék.
