Szeretek utazni, világot látni, új városokkal, kultúrákkal, emberekkel találkozni, de Strasbourg nem szerepelt az útiterveim között. Aztán mégis mennem kellett. Egyrészt izgalmas programnak ígérkezett, másrészt örömöm mégsem volt felhőtlen.
A meghívó a Európa Tanácsból érkezett, mely arra kérte a Nyugat.hu-t, hogy az Aktuális Ügyek Bizottsága előtt számoljon be a magyar helyi sajtó működéséről, és úgy általában, a médiahelyzetről. A kollégák azt mondták, menjek én, elsősorban az angol nyelvtudásom miatt.
Strasbourg barátságos és gyönyörű. Az Európa Palotát egy hatalmas park mellett építették, még 1977-ben. A megadott időpontnál korábban érkeztem a helyszínre, és bevallom, kicsit megilletődve nézegettem a hatalmas épületet és a megannyi zászlót.
A bizottság nem a nagyteremben, hanem az egyik tanácsteremben ülésezik. Mikor regisztrálom magam az ajtónál, a hölgy felnéz, a mosoly mellett látom az érdeklődést is az arcán: „Örülünk, hogy el tudott jönni” – mondja.
A tanácskozó nagyasztalától felkel a bizottság svéd elnöke, Thomas Andersson is. „Nagyon kíváncsiak vagyunk a magyar médiahelyzetre” – közli érezhető őszinteséggel a hangjában.
Mondom neki, hogy elég kacifántos történet ez, amit nagyon nehéz belezsúfolni 10 percbe. „Tudom, tudom” – bólogat, majd mondja, maradjak elől, mert az első felszólalók között leszek.
Valóban így van. Hallom a nevem, látom, hogy ég a piros lámpa a mikrofonomon, hát hajrá. Először bemutatom a Nyugat.hu-t mint a legjelentősebb vidéki hírportált, majd vázolom a magyar média helyzetét, átalakítását. Nem kenyerem a panaszkodás, egyszerűen elmondom a tényeket. Amikor felnézek, látom a figyelő szemeket a padsorokban és a kivetítőn megjelenő arcokon. (Vannak, akik online követik az ülést.)
Jön néhány kérdés is, egyik holland hölgy például azt nem érti, hogy miért fejeztem be egy optimista fordulattal a beszédet, mert ő nem lenne az. Mondtam neki, hogy enélkül még nehezebb lenne.
Egyszerre látom a segíteni akarás és a tehetetlenség érzését. „Igen, ezt magunknak kellene megoldanunk” – gondolom magamban, de azért mégis jó érzés, hogy meghallgattak.
A szünetben odajön hozzám a francia hölgy, akivel már volt korábban levélváltásom. Még egyszer megköszöni, hogy eljöttem, és személyesen informáltam a tanácsot, amely majd feldolgozza a hallottakat.
A következő témakör már valami más, így elhagyom az üléstermet. Nyár van, a hatalmas épület szinte üres, konganak a lépteim.
Fújok egyet a folyosón, aztán elmesélem a szerkesztőségben a kollégáknak, hogy mi történt.
Parkok, utcák, terek és hidak során megyek át a szállásomig. Strasbourg derék polgárai vidámnak, gazdagnak és felszabadultak tűnnek. Talán egyszer még egyszerű turistaként is visszajövök ide. Jó lenne, ha kisebb lenne a távolság közöttünk.
