A Fidesz elnöke arról panaszkodott, hogy pártját ejtette a média, bezzeg régen, a hősidőkben a fiúk voltak a kedvencek. (A Prágában történő letartóztatásnak hagyományai vannak, szólhatna is valaki a fiúknak, hogy emeljenek szót a lefogott anarchistákért.) A továbbiakban elsorolta, hogy téved, aki azt hiszi, hogy a kormánypártoké a közszolgálati rádió és a televízió, a hatalmon lévők hátrányban vannak a többiekkel szemben. Elhangzott még néhány súlyos mondat az újságírói gátlástalanságról és egyoldalúságról, valamint a nem létező, független lapokról, az egész Fidesz el lett siratva médiailag.
Az elnöki meglátás egyebek mellett arra is kitűnő alkalomnak bizonyult, hogy Mr. Csurka a szokásos pénteki sajtótájékoztatóját egészen véletlenül média-kérdéseknek szentelje. A MIÉP szerint a rossebbnek ide ennyi kereskedelmi televízió, egy bőven elég, amúgy a Duna TV teljesen all right, mégpedig azért, mert azzal Mr. Csurka pártja messzemenőkig elégedett.
Dekódolva az elhangzottakat: Magyarországon az a jó újság, és az a kiváló televízió, amelyre a pártok elismerően csettintenek, hogy oh, yes, ez kell nekünk. Néző, olvasó kizárva a körből, elvégre nem neki készül az adás, hanem az elnöknek, a főtitkárnak, a pártközeli cégeknek, munkatársaknak, akik országimázs-kiadványokba rajzolnak bazi nagy grafikonokat egészen kicsi különbségekről.
Egyébként a közszolgálati televízión tökéletesen látszik a koncepció: egyébről sem szólnak a hírek, mint politikusok kijelentéseiről, legutóbb vacsoraidőben doktor Torgyán magyarázta, hogy milyen kis fasza szövetkezeti törvény készül, mintha nem is anyázott volna a tervezeten két napig a parlament.
Esetlegesen egy tsz-elnök (avagy zöldbáró), netán egy tehenész (bolsevista csökevény) is megszólalhatott volna az ügyben, mert elképzelhető, lentről egészen másképp látszanak a dolgok, mint a Kossuth térről, vagy egy irodából, ahol falak között agyak eldöntik, hogy tulajdonképpen mi is kell a földművesnek ott, a Budapest táblán túl, vagyis a világ végén.
De ha már a muzsikok szintjére nem is ereszkedik a televízió, igazán készíthetne némi háttéranyagot (lásd még tények), mert ha a polgár sokat nézi az állandóan szereplő politikusokat, akkor az az érzete támad, hogy etetik, vagy etetni próbálják.
Ennyit a televízióról, az egésznek egyébként már a struktúrája rossz, nemrég jelentette be az ORTT nevű szörnyszülött, hogy van már olyan szoftver, amivel lehet mérni, hányszor hangzott el egy párt neve. Na, valahol itt van a pont, ami a Gyalogg-galoppban a végén jön el: tudniillik beterelik az egész csapatot egy kedves intézménybe, ahol aztán rendesen és toleránsan bánnak mindenkivel.
Még néhány mondat a gátlástalanságról. Az elmúlt tíz évben jópár esetet tártak fel a lapok. Volt már pufajkás miniszterelnökünk, beszervezett pártelnökünk, olajügyünk dögivel, ilyen-olyan pártkampányunk, Tocsikunk, újabban Kaya Ibrahimunk. Akár a bal, akár a jobboldal jóféle bűvészként előránthat olyan történeket, amelyekbe minden civilizált országban belebuknak.
Itthon ez nem szokás. S mindez nagyjából jelzi is, hol húzódnak a sajtó hatalmának a határai. Ott, ahol a politikáé kezdődnek, vagyis a politika remekül tudja használni a sajtót, fordítva ez nem igaz.
(Krámer)
