Kádár kedvelte, Navratilovát legyőzte – Interjú Szabó Évával

– Tenisz-szakosztályvezetőként gondolom volt pár nyugtalan éjszakája az elmúlt évek során?
– Most erre mit válaszoljak? Közhelyszámba megy, ha azt felelem, hogy óriási válságban van a magyar sport. Noha elvileg ugyan papíron nyugati mintára már a profizmus korát éljük, valójában mindennek neveznem a jelenlegi viszonyokat – csak profinak nem.
Úgy mondom mindezt, hogy a Haladás teniszszakosztály a többi szombathelyi sportegyesülethez képest még egészen tűrhető helyzetben van. Viszonylag erős szponzori kör áll mellettünk, tisztességes költségvetésből tudunk gazdálkodni, sokan teniszeznek nálunk, s ami a legfontosabb: évről évre rengeteg gyerkőc jön le hozzánk, tehát biztosított az utánpótlás.

– S hogy telnek a mindennapjai, jól van?
– Az 59. évemet taposom idén, néha indulgatok itthon veteránversenyeken, összességében megvagyok. Napi négy órás szakosztályvezetői teendőimet ellátom, kiegészítésként meg adok egy-két teniszleckét. Tavaly inkább voltak nehéz pillanataim; átestem egy komoly vállműtéten, utána meg súlyosan karamboloztam, ezért két évet ki is kellett hagynom. Külföldi veteránversenyekre már nem nagyon jutok el, nem futja abból a hatalmas havi 40 ezer forintos rokkantnyugdíjamból.

– Mi a baj az egészségével?
– A kilencvenes évek elején a napi hét-nyolc óra teniszoktatás után esténként alig tudtam lábra állni, s egyre többször fájt a vállam és a hátam is. Elmentem kivizsgálásra, négy helyen találtak sérvet a gerincemen. Nem kellett sokat gondolkozniuk az orvosoknak: leszázalékoltak. Kiderült, hogy a gerinc- és nyakcsigolyáim nem bírták a hatvanas években bevezetett kriminális szovjet edzésmódszereket, mely abból állt, hogy Tatán 25 kilós súlyzókkal futkároztattak minket a tó körül, ráadásul mi meg önszántunkból még rá is tettünk egy lapáttal.

Érdemes lenne egyébiránt egyszer górcső alá venni, hogy a mi generációnkból hányan szenvednek napjainkban hasonló kínoktól, arról nem is beszélve: hányan haltak már meg – köszönhetően a “kiváló” tréningeknek.

”Évike, inkább kiküldjük a pénzt a pályára, de a munka ne álljon.”

– Említette előbb az amatőr és profi személet között félúton megrekedt magyar sportot. Az ön fénykora a hatvanas-hetvenes évekre esett; a szocialista korszakban itthon milyen státuszt kapott, mint komoly nemzetközi versenyeken induló teniszező?
– Elvileg ugye, építettük a szocializmust, tehát a profizmus szónak a kiejtése sem nagyon volt ajánlatos. Minden élsportolót valami jó kis látszatállásba helyeztek, engem például tíz év után még törzsgárdatagnak is kineveztek a Szerszám- és Kisgép Értékesítő Vállalatnál.

– El tudjuk képzelni, milyen sok porszívót értékesíthetett…
– Rengeteget… Amikor a fizetésemért bementem, volt úgy, hogy fél délelőtt élménybeszámolót tartottam a dolgozóknak, valósággal leállt az egész üzem. A “főnököm” mindezt egy szép napon megelégelte, s azt mondta: Évike, inkább kiküldjük a pénzt a pályára, de a munka ne álljon.

– Nem csoda, hogy nagy szeretettel fogadták a derék munkások, volt miről mesélnie.
– A hetvenes évek közepén a világranglista legjobb harminc játékosa között jegyeztek, 1974-ben a Roland Garroson, a párizsi nem hivatalos salakpályás-világbajnokságon bekerültem a legjobb nyolcba, Ausztráliát leszámítva beutaztam az egész világot. A kor legnagyszerűbb játékosaival szinte kivétel nélkül többször is megküzdhettem, sőt Billie Jean Kinggel, Evonne Goolagonggal vagy Chris Everttel általában szoros meccseket játszottam.

“Martina a meccsünk után disszidált az Egyesült Államokba”

Martina Navratilovát kihagyta. Pedig ha jól tudom, őt egyízben le is győzte…
– Így van. 1976-ban, Budapesten egy magyar-csehszlovák válogatott találkozón döntő szett 8:6-ra. Jóllehet ekkor még rendkívül fiatal volt Martina, már a világ tíz legjobb játékosa közé tartozott, azt meg csak csendben jegyzem meg, hogy közvetlenül a meccsünk után disszidált az Egyesült Államokba.

Hasonlóan emlékezetes mérkőzést vívtam a Margitszigeten több ezer szurkoló előtt, a négy Grand Slam tornát egy naptári évben megnyerő ausztrál Margaret Courttal is. Az első játszmát 6:2-re besöpörtem, majd a másodikban 4:5-nél egyenlítési lehetőséget szalasztottam el, végül aztán fölülkerekedett ellenfelem. Kedvenc versenyemen, Monte-Carlóban négyszer jutottam be az elődöntőbe, ahol egy alkalommal azzal a román Maria Simonesçuval kerültem szembe, aki balszerencsémre akkor kezdett el járni Björn Borggal. A svéd teniszkirály nagyon lelkesen buzdította kedvesét a lelátón, “mozogtak” is rendesen a vonalak a bíróknál…

„Nastese hirtelen odalépett egy rendőrhöz, s viccből odaszólt neki: “Szeretnék b…ni veled”…”

– Gondolom ezekkel az eredményekkel, a világtenisz “krémje” is befogadta köreibe.
– A tavaszi salakpályás szezon kezdetén, a francia Riviérán a világ legjobbjai kértek fel edzőpartnerüknek, sőt jóban voltam a férfi éljátékosokkal is. Arthur Ashet, Wimbledon első színes bőrű bajnokát, aki egy tragikus vérátömlesztés után AIDS-ben hunyt el, nagyszerű embernek ismertem meg, Kitzbühelben Ion Tiriacot, aki később felfedezte Boris Beckert és ma Románia leggazdagabb embere, én tanítottam meg snapszlizni, míg a szintén román Nasteséval, akinél zseniálisabb kezű játékost azóta sem igen hordott a hátán a föld, még ifjúsági korunkban, Pesten kötöttünk barátságot.
Ilie már akkoriban is nagy mókamester volt, szívesen vett tőlünk “nyelvleckéket”, hisz káromkodni semmilyen más nyelven nem lehet olyan változatosan, mint magyarul. Szabadidőnkben a Rákóczi úton sétálgattunk, mikor a suhanc Nastese hirtelen odalépett egy rendőrhöz, s viccből odaszólt neki: “Szeretnék b…ni veled”…

– Tartja még a kapcsolatot egykori ellenfelei közül valamelyikkel?
– Nem igazán, Navratilovával 1994-ben, miután utoljára játszott wimbledoni döntőt egyesben, de győzni már nem tudott, váltottunk egymással táviratot. Kellemes meglepetés volt viszont a sydneyi játékokat követően, mikor az olimpiai faluban Machán Róbert összefutott a hozzá hasonlóan szövetségi kapitányként jelenlévő, amerikai Billie Jean Kinggel, aki a lelkére kötötte: feltétlenül adja át üdvözletét egykori párostársának. Én voltam az a bizonyos társ; a párizsi salakon ugyanis vegyes párosban Robival óriási meglepetésre kis híján megvertük Kingéket.

Azok a budapesti hírhedt éjszakák!

– Figyelembe véve, hogy nyugaton klasszisokkal jobb teniszezőkkel, jobb körülmények között, teljesen más közegben készülhetett volna, soha nem fordult meg a fejében, hogy disszidáljon?
– Már a gondolatától is beteg lettem, hogy évekig nem jöhetek haza, hogy nem kártyázhatok vasasos barátaimmal, hogy nem fröccsözhetek Pasaréten. Nem tagadom, Mészöllyel és Farkas Janival hírhedt hármasát alkottuk a pesti éjszakának, s a művészvilágból is rengeteg színésszel, zenésszel összejártunk. A közülünk sajnos már régen eltávozott Máté Péterrel vagy Ihász Gáborral kifejezetten kedveltük egymás társaságát, míg Bujtorral és testvérével, Frenreisz Karcsival komoly, “vérre menő” teniszpartikat játszottunk.
Itt jegyezném meg: igaz, hogy olyan korban éltünk, hogyha külföldön jártunk, s megnéztem közelről egy Rolls-Royce-t, itthon feljelentett a csapattársam, de eltekintve az ehhez hasonló kisebb “kellemetlenségektől”, hazudik, aki azt állítja, hogy rosszul ment volna a sorunk. A seftelgetésbe hamar belejöttünk, egy példa. Ha csupán egy tasak gombostűt hozott haza valaki, s itthon eladta darabonként, már abból szép summát zsebre tudott tenni.

Fock Jenő előtt túráztatta a Trabantot

- Anekdoták szólnak arról, hogy micsoda “balhékba” keveredett Pesten. Mi az igazság legendák és valóság között félúton?
– Arra céloz, hogy soha nem fogtam be a számát? Így van, nincs ezen mit szépíteni, amit gondoltam, mindig köntörfalazás nélkül, szemtől szembe kimondtam. Annak idején a fél főváros tudta például, hogy ki nem állhatom Fock Jenőt, ezt a tutyi-mutyi, jellemtelen embert, akinek csak egy dolog volt lényeges, hogy semmi botrány ne legyen. Olaj volt a tűzre, hogy Újpesten azért építettek neki villanyfényes teniszpályát, mert ő bizony nem volt hajlandó délután, holmi “plebszekkel” ütögetni. Mikor meghallottam mindezt, beültem a Zsigulimba, elhajtottam a miniszterelnök úr rezidenciájához – amely utcában talán még mai is áll a kérésére kihelyezett 30-as tábla…–, s kellőképpen hangosan ott túráztattam a Ladát. Egy idő után már ki se jöttek a fenyőfaméretű gorillái, csak legyintettek: a szokásos Szabó Éva-műsor…

Kádár szerette

– Egy ízben másfél évre eltiltották a külföldi utazásoktól. Talán a “beszélőkéje” is szerepet játszott a döntésben.
– Közvetve biztosan, egyébként azt történt, hogy fáradságra hivatkozva lemondtam az 1971-es luxemburgi Európa-bajnokságot, mert nem akartam se magam, se a magyar teniszt lejáratni. Mindenki megértette az érveimet, a sajtó is, csak a szövetség elnöke nem, aki mellesleg a belügyminiszter-helyettes tisztet is betöltötte. Behívatott, s addig hadarta megállás nélkül a magáét, míg elfutott a méreg, és kiszaladt a számon, hogy “maga egy vadember”. Azon nyomban bevonatta az útlevelemet, tartott ez egészen addig, míg egy napon fel nem hívtam Kádár János titkárságát. Tudták, hogy kedvelt “az Öreg”, s bizonyára megijedtek, hogy bepanaszolom őket. A trükk mindenesetre bevált, s a következő héten már utazhattam is.

Maffiamódszerek uralkodtak el a politikában

– A nyolcvanas évek közepén költözött haza Vas megyébe, majd az első szabadválasztásokat követően két cikluson át alpolgármesteri tisztséget vállalt szűkebb hazájában, Sorokpolányban. Miért hagyott fel a közéleti szerepvállalással?
– A kezdet kezdetén még minden szempontból jobb lehetőségeink adódtak. Utakat építettek a faluban, csatornát kaptunk, lett orvosunk és általános iskolánk, több cigánycsalád építkezését segítettük, csak hát aztán egyre inkább elapadtak a forrásaink, mind kevesebb pénzből kellett gazdálkodnunk. Emellett nem rejtem véka alá, hogy a mi kis községünkben is egyre inkább maffiamódszerek uralkodtak el a politikában, melyekhez semmi szín alatt nem voltam hajlandó a nevemet adni.

– Szokatlanul keményen fogalmaz az átlag magyar viszonyokhoz képest, nem fél, hogy a “helyi elit” valamilyen ügyben még “megtalálja”?
– Nézze, erre azt tudom mondani, hogy a múltamat, az eredményeimet és legfőképpen az emlékeimet senki sem veheti el tőlem, mást meg mit tudnának. A rokkantnyugdíjamat? Végezetül pedig csak annyit: ameddig ebben az országban minden disznóságot lazán, következmények nélkül el lehet sikálni, addig örökre egy helyben fogunk toporogni. Holott a magyar emberek sokkal, de sokkal többet érdemelnének…