Végre megint fontosak lettünk. Ismét a figyelem középpontjába kerültünk. Ebben az évben már másodszor! A legnagyobb testvér, a politika, újra figyelemre méltat bennünket, hogy aztán újabb négy éven keresztül, ahogy eddig mindig, ismét csak önmagával foglalkozzon.
Most azonban még pár napig tolakodón van jelen mindennapjainkban. Bekúszik a postaládánkba, ott zizeg szemetesvödreinkben, visszaszól a rádióból, amikor a gyereket sörért szalajtjuk. A házfalakról pislog felénk, míg végül rá kell jönnünk, nincs hová menekülnünk előle.
Legújabban lámpavasakon himbálja a szél a természetességet a legteljesebb mértékben nélkülöző, olykor diabolikus mosolyokat. Rendjén van ez is, ha tudjuk, hogy arcmimikánk csupán negyedét eredményezi spontán izommozgás. Az meg már csak ízlés kérdése, kiben mit mozdít meg az útszéli díszítősor. Karácsonyfadíszek érzelemdús hangulatát, avagy mondjuk az akasszátok föl a királyokat radikalizmusát. Zavarba csak az ejti az embert, hogy este, hazafelé a jobboldalon látja viszont azt, aki reggel még baloldalról pislogott felé s megfordítva, balról csábít az, aki villikirályként, munkába menet még jobbról hívogatott.
Baj ezzel sincs, csak hát ezek az ikonok időnként meg is szólalnak. Nagygyűléseken, szórólapokon, a tv képernyőjén hirdetik, hogy milyen jó lesz majd nekünk. Ilyenkor aztán ígérhetnek az időjósok rövid, enyhe, csapadékszegény telet. Ha ily intenzíven zúdítanak ránk hetet-havat, jobb, ha időben készülünk a tavaszi áradásra. Jelöltjeink mintha a legnagyobb testvér által közrebocsátott, a szó legnemesebb értelmében pártsemleges közhelyszótárból készültek volna a választásokra.
Elborzadva lehet csak szemlélni a politikai szűklátókörűség megnyilvánulásait. Ahogy például a tavaszi választások során minden eszközzel megosztani kívánt magyar társadalom egyik oldalára szorultakat az egység fontosságára hivatkozva egymással is szembefordítják. A nyilvánosság előtt visszalépésre ösztökélni egy olyan polgármester-jelöltet, aki a visszalépését követelőkéhez megközelítőleg hasonló értékekre alapozva képzeli el a város jövőjét, finoman szólva is politikai dilettantizmus.
Elborzadva lehet csak szemlélni, amint a képviselőjelöltek túlnyomó többsége egyetlen szót sem beszél arról, milyen konkrét politikai-, és gazdasági eszközök alkalmazása révén véli megvalósíthatónak programját. Az igazán tragikus ebben az, hogy az e jelöltek mögött álló szervezetek, pártok ezt láthatóan egy csöppet sem nehezményezik. Két oka lehet e magyarázatok hiányának. Az egyik, hogy ostobának nézik a választópolgárokat, akik szerintük úgysem értenének semmit, mondjuk a törvényhozás és a helyi politizálás kapcsolatából, a pénzügytechnikai megfontolásokból stb. A másik, hogy nekik maguknak sincs fogalmuk minderről.
Elborzadva lehet csak szemlélni, amikor egy párt olyan jelöltet állít, aki érthetően még felolvasni is képtelen hozzászólását a televíziós "vitában". Amikor a magyar kisvállalkozók életterének beszűkülése miatt aggódó hozzászólásban egyetlen ép magyar mondatot sem sikerül felfedeznünk.
Ezeket a jelenségeket szemlélve valóban leszűkül az életterünk. Leszűkül, a saját magánvilágunkra. A pártok egyre távolabb kerülnek azoktól az értékrendektől, amelyeket képviselni vélnek, jócskán megnehezítve a választópolgár helyzetét, aki szavazatával épp azt demonstrálja, hogy élni kíván a közélet befolyásolását célzó jogával. A kérdés az csupán, hogy a jelöltek biztosítanak-e tényleges alternatívát a számára.
Remélni lehet csak, hogy a legerősebb imperatívusz továbbra is a szavazni kell parancsa! A legnagyobb testvér meg jobb, ha összeszedi magát s önmaga helyett valóban azokkal foglalkozik, akikért van s nemcsak néhány héten keresztül.
