Csabi: Én már hatéves korom óta versenyzek, tizennyolc éves koromig társas táncoltam, majd jazzbaletteztem, végül ide jutottam. Móni tizenkét éve kapcsolódott be.
Nyugat (Ny.): Miért jutottatok ide? Mitől jobb a hip-hop?
Móni: Az egész életstílusunknak ez felel meg. De ami a legfontosabb, sokkal szabadabb, kreatívabb mozgáskultúrát ad. Megmozgatja egyaránt a néző és a koreográfus fantáziáját.
Csabi: A hipp-hopp szerintem a legcsavarosabb - bármi után jöhet bármi. Változatos, mindig vannak benne új trendek, új irányzatok. A mostani például a sok, aprólékosan kidolgozott mozdulatokon alapszik. Én imádom a spontán dolgokat, és itt éppen ez a lényeg: az improvizációs készség, s közben azzá válhatsz, akivé akarsz, szabad teret kapsz.
Ezt nem lehet tanulni, ha nem jön belülről, jobb, ha hozzá sem kezd az illető a tanításhoz. Tarthat maximum két-három évig, aztán szertefoszlik, és eltűnik mind az iskola, mind az oktató.
Ny: Tudnátok mondani valamit a hipp-hopp eredetéről?
Csabi: Maga a mozgásstílus Afrikából érkezett, de az már nem behatárolható, hogyan terjedt el.
Magyarországra a 80-as évek végétől kezdett beszivárogni.
Sok más formációkkal keveredett, volt rockis, jazzes, bluesos változata, de tipikus hip-hop nincs, és nem is fog kialakulni.
Ráadásul nagyon sokan összekeverik a fekete rappel, pedig van, hogy a kettőnek köze sincs egymáshoz. Nem minden hip-hop, amiben rappelnek, és nem minden rapp hip-hop. Madonna új klipjében, Hung Up-ban például hip-hopot nyomnak.
A hip-hop szépségét valóban az adja, hogy minden vonása az egyéntől, annak hangulatától, gondolatvilágától, érzelmeitől függ. Egy-egy koreográfiából meg lehet ismerni az embert. Szépek és aranyosak azok a filmek, amelyikekben a főhős kitartással éri el a lehetetlent, de ehhez az nem elég, ha a legjobbak között akarsz lenni.
Csabi: Ha csak hobbi szinten műveled, kis kedv akkor sem árt. Még azt sem mondanám, hogy korosztályfüggő, a legidősebb tanítványunk 45-50 éves volt, a legfiatalabb pedig óvodás.
Móni: Viszont, ha szeretnél versenyezni, nagyon sok múlik a kiálláson, bátorságon, kisugárzáson, lazaságon, hiszen ott neked kell szórakoztatnod a közönséget, elkápráztatnod a zsűrit, és aki ezt lelkileg nem bírja, elveszik a színpadon.
Csabi: Az én véleményem az, hogy három dolog kell a profi szint eléréséhez: saját személyiség, ritmusérzék, akaraterő. Minden más fejleszthető, de a tehetség ebből a három tényezőből fakad.
Ny: Ha jól tudom, Zoltán Erika tánciskolájában kezdtetek. Miért váltatok le tőlük?
Móni: Nem igazán tetszett a hozzáállásuk. Ennek ellenére még mindig Robi D-t tartom a legjobb magyar táncosnak, és büszke vagyok arra, hogy nála tanulhattam.
Miután kiléptünk, művészeti iskolává alakultunk, ezzel állami támogatás jár, ami előnyös a szegényebb gyerekeknek, ezt a tandíjat már ők is meg tudják fizetni. Nem csak versenyeken láthatjuk őket, hanem Szombathely Fő téri színpadjain is!
Ny: Mire vagytok a legbüszkébbek?
Csabi: Két éve vagyunk a világbajnoki cím védői gyerek, junior, felnőtt, hip-hop és show-tánc kategóriában. De a látszat ellenére nem profik nevelése és képzése az elsődleges célunk. Sokkal fontosabb a tanulók jó közérzete, és hogy elmondhassák magukról majd harminc, harmincöt évesen: ezt is kipróbáltam. Ki tudja, talán ettől lesz teljes az életük.
Ny: Mennyit készültök egy világbajnokságra?
Csabi: Amennyit csak lehet. Minden szabadidőt ki kell használnunk, mivel most mindenki minket akar legyőzni.
Ny: Az elmúlt hetekben voltatok kint Angliában továbbképzésen. Mit takar ez pontosan? Mennyiben más az ottaniak tánca?
Csabi:London legnagyobb tánciskolájában voltunk, címet azért nem mondok, mert akkor mindenki odamenne :-). Ha valaki kíváncsi rá, keresse meg maga. Ott a legfontosabb a minél több stílus elsajátítása. Aki odamegy, nem rongyrázásért vagy nagyzásból teszi, hanem mert tanulni akar.
Ny: Hol lehet elérni benneteket?
Csabi: Bárki bejöhet az edzésre a Zrínyi utcába! Szívesen látjuk!