Bejött Tímár Péter főszervező jóslata, kicsi lett a fesztiválsátor, pedig szerda este a már hagyományos bluesnapra került sor. A koncert közepén még a tartalékszékeket is kipakolták a rendezők, állva mégiscsak több ember fér el.
De kezdjük az elején. A sátorba lépésünkkor kellemes meglepetés, pontosabban egy budapesti főiskolai csoporttárs lelkes üdvözlése fogadott, akiről az eltelt évek alatt nem is gondoltuk, hogy a jazzénekléssel kacérkodik, jelen pillanatban, mint az improvizációs tábor hallgatója. Asztalánál aztán megláttuk Big Daddy Wilsont, aki egyik zenésztársával bonyolódott sakkpartiba, félénk érdeklődésünket egy mozdulattal utasítva vissza. Pedig a színpadon közben már a Jambalaya játszott.
Jambalaya az ételkülönlegesség
A Nex Orleans-i ételkülönlegességről elnevezett banda a bluesnak egy különleges ötvözetét kínálta, a klasszikus felállást rézfúvósokkal egészítették ki. Meglepően nagyot ütött a produkció, a vájtabb fül afrikai, latin-amerikai és európai elemeket is felfedezhetett, pedig a zenészek kivétel nélkül magyarok, igaz, a műfaj nemzetközileg is elismert prezentánsai.
E sorok írójának szívét főként a pontosan hangszerelt fúvós szólamok, és a virtuóz basszusgitár-játék dobogtatta meg. A zenekar programját azonban elérte a koncertkezdés átka, a közönség még csak hangolódott a blues érzésre, B. D. W. pedig közben befejezte a sakkpartit.
Eredeti blues érzés
Apropó, blues érzés. Zenészkörökben közszájon forog, hogy aki autodidaktaként sajátítja el az alapokat, az rockot játszik. Aki tanulja a zenét, abból lesz a jazz-zenész. Aki viszont érzi a zenét, az a bluest választja.
A tétel be is igazolódott. Big Daddy Wilson & the Mississipi Grave Diggers a blues alapjait variálta. Gyönyörűen szólt az akusztikus gitár, az első néhány számban csak a gitár, B. D. W. kongái és az öblös fekete énekhang uralta a színpadot. A szinte csak jelzésértékű kíséret ellenére az egyre gyarapodó közönség vette a lapot, a két magyar közreműködő (köztük a szombathelyi Balázs Gergő) színpadra lépését már komoly ováció kísérte.
Igazi kamarazenekari fíling következett, a minimál ütős szólamok mellett az akusztikus gitár, a hegedű, a szájharmonika, és az ismertető szerint bass doromb összhangját hallottuk, igaz, utóbbit csak akkor, ha nagyon ráfigyeltünk. A másfél óra végére Big Daddyék teljesen meghódították a közönséget, bizonyítva, hogy komoly virgázás nélkül is lehet teljes értékű koncertet adni. Igaz, a blues érzés hatott át mindent, amibe még az is belefért, hogy a következő csapat fellépése közben B. D. W. fényképezőgéppel a kezében sétálgatott a sorok között. Már amennyire lehetett, mert zsúfolásig telt a fesztiválsátor.
Kollektív tombolás
Ez nem is blues mondta mellettünk valaki, amikor hosszúra nyúlt intró után a Boney Fields & the Bones Projekt belekezdett műsorába. Pontosabban folytatta, hiszen egyetlen pillanatnyi szünetet sem hagyott a funkot is komolyan értékelő közönségnek. Itt is ki kell emelnünk a basszusgitáros teljesítményét, aki a hátán vitte az egész ritmusképletet, márpedig abban voltak igazi váltások is.
A legnagyobb élményt azonban a három tagú fúvósszekció okozta, köztük a névadó Boney Fields. Tizenhatodokra megkomponált szólamok, tanítani érdemes összhangzat.
A zenekar viszont kétségkívül közvetlenségével hódította meg a közönséget, negyedóra múlva már szék nem maradt foglalt a sátorban, és a tradicionális bluest sem hiányolta már senki. Közel két óra kollektív tombolás, aztán irány hazafelé, hiszen a fesztivál csütörtök este az Olasz Nappal folytatódik. Ráadásul csinos csoporttársnőnknek is megígértük, hogy a hétvégén meghallgatjuk fellépését a Lamantin klubbeli, rendszeres jam session-ön.
| Dobjátok félre a székeiteket, és álljatok fel!
Tegnap este kilenc után meg lett büntetve a jazzsátor közönsége. Nagyon, de teljes joggal. Büdösmód el lettek fenekelve, mondhatni, de szigorúan csak atyai nevelő célzattal. Mert mi is történt? Egyszerű a képlet: Boney Fields érthetetlennek találta, miért üldögélnek a koncertje alatt, ezért kibújt belőle az óraadó tanár, és eleinte finoman, aztán már ellentmondást nem tűrően kezdte szemléltetni, hogy miről is szól az, amit ők játszanak. A szeminárium címe: how to be funky? Kezdte azzal, miként kell kiereszteni a hangunkat, ha tetszik valami. Folytatta a mozgáskultúrával, azzal, hogyan is szokás lerázni láncainkat. És tapsoltatott, egyfolytában, nem keveset, de sokat, gyakran szándékoltan is zavarba hozva a közönséget. A közönséget, aminek túlnyomó része cseszett kiolvasztani magát abból a jégtömbből, amibe különféle megmagyarázhatatlan mechanizmusok zárták. No meg persze a székek armadája, amiket igazából egyetlen svunggal kellett volna kihajítani már az első taktusok után is a sátor mellé. Hamisítatlan, vérbő funkkal töröltek ugyanis képen minket, hölgyeim és uraim. Nyakon löttyintve blues-zal, gospellel és rock & rollal. Hát mi ez, ha nem egy öröm-elegy, egy dopaminbomba, the groove of all grooves, amire az a hunyó, aki ülve marad? Aki aztán pironkodhat, hogy nem érzi, de ezt meg úgysem hisszük el neki? Lehetne esetleg azzal magyarázni az ücsörgősdit, hogy a szellemi táplálékként szolgáló jazz unokaöccse, a funk mindenekelőtt a testnek szól, és itt nem erre számítottak az emberek, de a középkorosztály legalábbis leszokott már a buja testiségről. (Do you like sex? kérdezte a showman úr maga.) Lehet ez magyarázat de semmiképpen sem mentség. Mindenesetre a leckét a Boney Fields & The Bone's Project jóvoltából remélhetőleg az is megtanulta, akinek az életéből eleddig kimaradt minden fekete zene szilaj csődöre. Emlékeztetőül álljon itt Charles Wright 1970-ben lefektetett, soul himnusz formájában megénekelt alapigazsága: Express Yourself. És akkor innentől kezdve, ha legközelebb felzendül a funk, mindenki lesz oly szíves rázni azt, amit az édesanyja adott neki. Phreek /Unger András/ |
