Dr. Peresztegi Attila a Szombathelyi Állatkórház ortopéd állatorvosa, fiatalon még a nagyüzemi állattartásban képzelte el a jövőjét, de a rendszerváltás közbeszólt. Később foglalkozott diagnosztikával, virológiával és még PCR tesztekkel is, mire végül a kisállat-ortopédiában találta meg a helyét.
Mikor dőlt el először, hogy állatorvos szeretnél lenni?
Egészen pontosan negyedikes koromban, általános iskolában. Addig tipikus „rossz gyerek” voltam, minden akartam lenni egyszerre: űrhajós, rendőr, katona. A családunk falun élt, Vassurányban, ahol akkor még természetes része volt az életnek a háztáji gazdálkodás. Édesapám műszaki beállítottságú ember volt, de egy időben nyulakkal foglalkozott, majd később teheneket kaptunk kihelyezésre a termelőszövetkezettől.
Onnantól kezdve gyakorlatilag az istállóban éltem. Nehéz lett volna elválasztani engem a tehenektől. Először az agrármérnöki pályában gondolkodtam, de egy fiatal agrármérnök, aki a közelünkben lakott, nagyon őszintén lebeszélt róla. Ő mutatott rá arra, hogy az állatorvos egészen más helyzetben van: önállóbb, nagyobb a szakmai súlya is.
Elkezdtem figyelni a körzeti állatorvost, beszélgettem vele, idővel egyre több időt töltöttem mellette, és akkor fogalmazódott meg bennem véglegesen, hogy ezt szeretném csinálni.
Ez akkor még inkább a haszonállatok világa volt, igaz?
Abszolút. A nyolcvanas évek elején járunk, a kisállatoknak még egészen más szerepük volt. Egy kutya vagy macska legfeljebb mellékszereplője volt az állatorvos munkájának. Engem egyértelműen a szarvasmarha-vonal vonzott.
Ezért jelentkeztem Kőszegre, a Mezőgazdasági Szakközépiskolába, állattenyésztő szakra. A tanáraim inkább a gimnáziumot javasolták volna, de én tudatosan választottam ezt a szakirányt. A felvételi gyakorlatilag egy beszélgetés volt, abban az időben örültek minden jelentkezőnek.
A szakmai részét nagyon szerettem, nagyüzemi telepekre jártunk. Ugyanakkor a harmadik–negyedik év környékén kezdtem rájönni, hogy az állatorvosi egyetem felvételije nem lesz egyszerű.
Mégis sikerült felvételi nélkül bekerülnöd. Hogyan?
Az úgy történt, hogy indultam az Országos Szakmai Tanulmányi Versenyen, és végül harmadik helyezést értem el országosan. Ez akkor automatikus felvételt jelentett az Állatorvostudományi Egyetemre. Amikor ezt közölték velem, az valódi katarzis volt.
Az egyetem eleje viszont nagyon kemény volt. A kémia különösen. A szakközépiskolai alapok nem voltak elég erősek, az első években szó szerint vért izzadtunk. Később viszont, amikor jöttek a szakmai tárgyak, már érezhető előnyöm volt a gyakorlati tapasztalat miatt.
Ekkor még mindig a nagyüzemi állatorvoslás volt a cél?
Igen. Tanulmányi szerződésem is volt egy állami tangazdasággal. Aztán a rendszer szétesett. A kilencvenes évek elején sorra szűntek meg a telepek, átalakult a mezőgazdaság. Világossá vált, hogy ez az út nem járható.
Ekkor kerültem az Állategészségügyi Intézetbe Szombathelyen, ahol a diagnosztikai területen dolgoztam. Hat évet töltöttem ott, és azt gondolom, hogy minden frissen végzett állatorvosnak kötelezővé tennék legalább fél évet egy ilyen helyen. Megtanít gondolkodni, fogalmazni, felelősséggel leletet írni.
Innen hogyan vezetett az út a virológián át a kisállat-ortopédiáig?
Az intézetben először a kórbonctanon dolgoztam, majd egyre inkább a virológia és a PCR-diagnosztika felé sodródtam. Akkoriban ez nagyon modern terület volt. Közben azonban Szombathelyen megjelent egy piaci rés a kisállatpraxisban.
Egyik kollégámmal, Varjú Gáborral elkezdtük a kisállatrendelőt, kezdetben párhuzamosan az intézeti munkával. Aztán dönteni kellett. Egy külföldi lehetőség is felmerült, Svédországban, de a család, az itthoni élet végül maradásra bírt.
Miért éppen az ortopédia lett a fő irány?
A mozgásszervi problémák valahogy mindig mostohagyereknek számítottak. Pedig szerintem logikus és szép terület. Elkezdtem tudatosan tanulni, továbbképzésekre járni, bejárni tapasztaltabb kollégákhoz. A Primavet rendelőben rengeteget tanultam Zsoldos Lászlótól, aki óriási türelemmel tanított.
Az első csontműtétem egy hajléktalan férfi kutyáján volt, akit autó ütött el. A gazdának nem volt pénze az operációra, így ingyen vállaltuk el a beavatkozást. Ma már sok mindent másképp csinálnék, de akkor abból tanultam. Akkoriban nem voltak kadáveres tanfolyamok, nemzetközi workshopok, idehaza pedig alig akadt olyan szakember, akinek releváns tapasztalata lett volna, így sokszor szakkönyvek segítségével, éles helyzetekben tanultunk.
Ma mennyire elkerülhetetlen a specializáció az állatorvoslásban?
Teljes mértékben. A polihisztorok kora lejárt. Ma már kisállaton belül is külön bőrgyógyász, kardiológus, belgyógyász, ortopéd van. Egyetlen ember nem tudhat mindent naprakészen.
Én ma már kizárólag mozgásszervi betegségekkel foglalkozom. Ez tölti ki a munkám közel 100 százalékát, és még így is folyamatos tanulást igényel.
Mit tanácsolnál azoknak, akik most készülnek erre a pályára?
Először is: ezt belülről kell érezni. Ha nincs meg a belső indíttatás, nem fog működni. Másodszor: óriási alázat kell. Az elején, középen és a végén is.
Fontos lenne visszatérni ahhoz a szemlélethez, hogy nem leleteket kezelünk, hanem beteget. Egy egész élőlényt, a maga környezetével és a gazdájával együtt. Ez ma nagyon hiányzik a humán orvoslásból is.
És mi jelenti ma a legnagyobb kihívást a munkádban?
Az emberekkel való kommunikáció talán az egyik legnagyobb kihívás. Ma már rengeteg információ elérhető, sokan felkészülten, akár előzetes elképzelésekkel, diagnózissal érkeznek – köszönhetően Dr. Google-nek és ChatGPT-nek. Jó munkát azonban csak kölcsönös bizalomra lehet építeni. Ezt a tapasztalatot ma már nyíltan vállalom: nem minden esetet kell, és nem is lehet elvállalni.
Ez kemény, de hosszú távon az állatnak, a gazdának és az orvosnak is ez a legjobb.
További információért és időpontfoglalásért keresd a Szombathelyi Állatkórházat!
