Az Ipari és Kereskedelmi Kamara 727 ezer tagjából 29 ezer maradt az önkéntes tagság után - ha ez nem tökéletes bukás, akkor semmi. Bár a cél, nem volt rossz, a kötelező jelleg agyonvágta a vállalkozói érdekszövetséget. Ráadásul a tagok képviselete helyett sikerült újabb hivatalt alapítani, amelynek a működése kimerült abban, hogy jobbszélsőt és újságírót egyaránt besorozott a tagjai közé, majd szép módszeresen beszedte tőlük a tagdíjat, illetőleg kiküldte a büntetőcsekket. Vas megyében az egyik kamara például huszonegy embert foglalkoztatott, ekkora apparátus már egészen komoly multinacionális cég vezetőségének felel meg. Nagyon nem lehetett tiltakozni a tagság ellen, az egyszerű vállalkozót igen hamar helyre tették, ha kifogásolni merte a módszereket, mondván, a tagdíjért valamiféle szolgáltatást is szeretne látni.
Pártunk és kormányunk legalább ezt a terhet leszedte a vállalkozókról és eltörölte a kötelező tagságot. (Arról ne szóljunk, hogy a 40 ezres minimálbérrel agyonvágni készül a frissen felszabadítottakat, az már egy másik dolgozat tárgya.) Érdekes módon a népek nem tolongtak, hogy mindenáron belépjenek a kamarába, jópár évre sikerült elvenni a kedvet az ilyesfajta szórakozástól.
Pedig - ahogy már megállapítottuk - nagy szükség lenne a szakmai szervezetekre. Kicsit furcsán festett, hogy egy apparátusi hölgy döntötte el a jogszabályok figyelembe vételével, hogy valaki válthat újságírásra vállalkozói igazolványt, avagy sem.
(Jegyezzük meg zárójelben, nem valami jó hatásfokkal, mert boldog-boldogtalan szabadon garázdálkodhat a sajtóban. Illetőleg tegyük hozzá, hogy a hírlapírói szakma magas fokú lenézésre vall, hogy okosék beverték az ipari részlegbe, de azt hiszem, vannak még néhányan, akik úgy kerültek oda, hogy közük sincs az egészhez.)
Nos, ennyit az államilag elrendelt önszerveződésről. Meg még egy mondatot: akart a fene vállalkozó lenni. Azaz, köszönet az összes kormánynak 1990-től, idáig.
(Krámer)
