1964 óta tisztelgünk a magyar líra előtt, József Attila születésnapján. Tudjuk, minden évben megemlékeznek erről. De valójában mi a költészet, és az mitől magyar, ha magyar?
A költészet, nem egyenlő pusztán a versekkel, vagy a versekként számontartott szövegekkel.Talán valamiféle szinesztézia, a pillanatok egysége. Mindig kétirányú, amelyben a „kibocsátó” tapasztalatai hatnak a befogadó bensőjére (ehhez kellenek a saját tapasztalatai) ami gyönyörködteti, elringatja, elgondolkodtatja, vagy éppen szíven markolja őt. A teremtő folyamat így ér körbe. A költészetnek nincsen „anyaga”, nincsen gyakorlati célja, haszna, nem tárgyiasítható. Azt gondolom, hogy a képzelet, a fantázia, az esztétikai érzékenység, az illúzió, a vágy körtánca a közös (kollektív) és egyéni tudással, tapasztalatokkal és azok összességével.
És mitől magyar? A nyelvtől természetesen, ami a költészet egyik legfőbb „közege”. A nyelvtől, aminek elsajátításával az ember az első rácsodálkozásaihoz, felfedezéseihez konkrétan kimondható szavakat tud társítani, információit, tapasztalatait a segítségével tudja kifejezni. A növekedéssel és fejlődéssel a szókincs is bővül, egyre árnyaltabbá válnak a kifejezések, a fogalmak és azok jelentései. A nyelv egy idő után eszköztárrá, ezzel együtt gondolkodásmóddá és érzésvilággá avanzsálódik.
Tehát a magyar költészet, a közös nyelvtől magyar költészet (mint minden más nemzeti költészet), ami lehetővé tesz egy kollektív tudáson, tapasztaláson alapuló közös kifejezésrendszerrel összefüggésbe hozható gondolati egységet és érzékenységet.
A költészet valójában egy lelki folyamat. Éppen úgy ott lakozik versben, dalban, táncban, képzőművészeti alkotásban, mint a hétköznapok sokszor mikroszkopikus, alig észrevehető, finom rezdüléseiben. A gyermek mosolyában, az anya ölelésében, az apa tétovaságában, a patakból visszatükröződő tavaszi napfény romantikájában, a búcsúzás fájdalmában, a szerelem csalfa mohóságában, egy apró gesztusban, egy emlék képalkotó szívdobbanásában, az élet könyörtelenül és szépségesen szilárd körforgásában, törvényszerűségében.
Őrizzük, vigyázzuk, ne hagyjuk elveszejteni!
Hiszen bennünk él.
