A velemi házikó nem mai szerzemény. László Emese családjában már a nagyszülők és a szülők is nyaralóként használták, ő pedig gyerekkora óta ismeri a környék minden zegzugát. Aztán úgy döntött, megtartja magának a kis házat, és az élete egy részét ide költözteti. Áprilistól nagyjából októberig Velem az otthona, a hidegebb hónapokat viszont inkább Szombathelyen tölti.
Nem arról van szó, hogy ilyenkor végleg hátat fordítana a városnak. Sőt, kifejezetten szereti annak nyüzsgését, a színházakat, mozikat, kiállításokat és a sokféle embert. Egyszerűen jól működik számára, ha a két világot váltogathatja. Ahogy meséli, már tizenhat különböző helyen élt, és nem feltétlenül az a típus, aki egyetlen helyen szeretné leélni az egész életét.
A velemi házban viszont egyre több mindent maga csinál. Felújít, fest, kertet rendez, fát vág, és már a láncfűrész használata sem jelent neki különösebb problémát. Szereti a régi tárgyakat is újragondolni, más színt, más funkciót adni nekik. A házikó is új külsőt kapott: a korábbi, szürke, palaborításos épületet piros, rózsaszín és kék árnyalatokkal öltöztette át.
A kényelmi megoldásokból sem feltétlenül a megszokottakat választja. Alomszéket használ, a faluban pedig igyekszik minél többet gyalogolni. Nem valamiféle kényszerű lemondásként éli meg ezt, inkább szereti, hogy a mindennapokban is közelebb kerülhet a természethez.
Velemben ráadásul nemcsak a második otthonát találta meg, hanem egy olyan közösséget is, amelyhez szívesen kapcsolódik. Belépett a helyi természetvédő egyesületbe, részt vesz szemétszedéseken, és különböző közösségi programok szervezésében is aktív. Fontosnak tartja, hogy a régi falubeliek és az újonnan beköltözők, a fiatalabbak és az idősebbek is közelebb kerüljenek egymáshoz. Úgy látja, a városból vidékre költöző fiataloknak komoly szerepük lehet a falvak újraélesztésében, újraértelmezésében.
Ahol a korhadt fatörzs manólakká változik
A ház és a mindennapi teendők után aztán elindulunk az erdő felé. Emese nem kész túraútvonalat akar nekünk mutatni, és nem is egy látványossághoz igyekszünk. Inkább csak sétálunk, nézelődünk, és megállunk ott, ahol valami felkelti a figyelmét.
Elsőre talán nem is értjük, mit kell néznünk. Aztán rámutat egy korhadt fatörzsre. A gombák alatt apró bejáratok, a törzs oldalán teraszok, odabent pedig – legalábbis az ő képzeletében – apró lények laknak. Ezek a manók nem valamiféle távoli mesebirodalom lakói, hanem az erdő szerves részei. Egyik helyen laknak, máshol összegyűlnek beszélgetni, a köveken üldögélnek, a páfrányok alatt hűsölnek, a patakban pedig akár meg is mártózhatnak.
Egy másik fánál az ágak között fedez fel valamit. Szemet lát benne. Szerinte ez az erdőnek azt a részét őrző tekintet, amely mellett most éppen elhaladunk. Máshol egy kis őrbódét képzel a fák közé, ahová több manó is befér, és ahonnan szemmel tarthatják a környéket.
Nem kell mindezt szó szerint elképzelnünk, de érdemes egy kicsit bevonni magunkat a játékba. Emese szerint éppen ez a lényeg: a képzeletünkön múlik, mit veszünk észre a körülöttünk lévő világból. Ahogy a felhőkben is felfedezhetünk különböző alakokat, úgy a fák ágaiban is kirajzolódhatnak csarnokok, oszlopok, különös formák.
És ehhez nem kell semmilyen különleges tudatmódosító szer vagy rendkívüli körülmény. Elég, ha az ember nem rohan, nem akar mindenáron valahová eljutni, hanem hagy időt magának a szemlélődésre.
Emese szerint a természetjárás nem feltétlenül arról szól, hogy minél hosszabb utat tegyünk meg. Néha az is elég, ha az ember leül, és figyeli a körülötte zajló életet. A bogarak mozgását, a madarak hangját, a növények apró változásait. Olyan dolgokat, amelyek mellett a hétköznapokban könnyen elszaladunk.
És pont ettől működik az egész. Megállunk egy kis tisztáson, ahová igazán ösvény se vezet, elcsendesedünk és máris halljuk, ahogy a patakban csörgedezik a víz. Lelassulunk és asszimilálódunk kicsit, s ha manók még félénkek is, azért a természet hamar befogadja az embert.
A manóvilág egy mesekönyvben is életre kelt
Emese képzeletbeli erdei lakói nem most születtek meg. Korábban mesekönyvet is írt, amelynek története egy olyan királykisasszonyról szól, aki nem akarja elfogadni a neki kijelölt hagyományos szerepet. Nem szeretne egyszerűen hozzámenni a szomszéd királyfihoz, inkább elindul, hogy felfedezze a világot.
Útja során egy olyan erdei manóvilágba kerül, amelyet csak azok láthatnak, akik nyitottak rá. A történet főhőse kalandokon keresztül ismeri meg ezt a különös közeget, miközben egyre bátrabbá válik, megtanul bízni önmagában, és egyre inkább a saját megérzéseire hallgat.
A könyv először 2010-ben jelent meg, majd tíz évvel később Emese újra elővette, átdolgozta és ismét kiadatta. Az eredménnyel azonban máig nem teljesen elégedett, ezért nem zárja ki, hogy egyszer még újragondolja a történetet.
A mesekönyvben szereplő manók tulajdonképpen ugyanabból a szemléletből születtek, amelyet most az erdőben is megmutat nekünk. Emese szerint nemcsak a látható, kézzelfogható dolgok léteznek, hanem azok a világok is, amelyeket a képzeletünkkel teremtünk meg. A manók és tündérek számára nem feltétlenül szó szerint létező lények, inkább annak a játéknak a részei, amelyben a természet apró részletei új jelentést kapnak.
A csendben több minden fér el
Beszélgetésünk során és az ott töltött időben többször is visszatértünk a csendhez. Emese szerint ez az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy az ember észrevegye a körülötte lévő világot, és közben saját magára is jobban figyeljen.
Úgy gondolja, hogy sokszor túlságosan ragaszkodunk ahhoz, amit megtanultunk a világról. Pedig ha kíváncsian, saját tapasztalatainkon keresztül kezdjük felfedezni a környezetünket, egészen más dolgokat is észrevehetünk. Nemcsak kifelé, a természet felé nyílik ki egy új világ, hanem befelé is.
Érdekes módon a magány érzését is inkább a városhoz köti. Egyedül él, és időnként természetesen őt is eléri ez az érzés, de tapasztalata szerint egy városi lakásban, sok ember közelségében könnyebben érezheti magát magányosnak, mint a velemi csendben.
Persze a vidéki lét sem jelent állandó idillt. Itt is vannak napok, amikor az ember egyszerűen egyedül marad a gondolataival. Emese szerint azonban a kevés inger között könnyebb észrevenni azt is, ami éppen körülveszi. Nem kell mindig csinálni valamit, nem kell minden csendet kitölteni.
Azt mondja, szereti azt az érzést, amikor belép az erdőbe, és valahogy úgy érzi, mintha hazaérkezne. Ennek magyarázatát részben abban látja, hogy az ember története nagyon sokáig összefonódott a természettel. A fák, a patakok, az erdő illata olyan ősi, ismerős érzéseket ébreszthetnek bennünk, amelyeket talán nem is könnyű szavakba önteni.
A séta végére mi is valamivel lassabban haladunk, mint amikor elindultunk. Nem azért, mert különösebb titkot fedeztünk volna fel az erdőben, hanem mert elkezdtünk jobban odafigyelni arra, ami körülöttünk van. Emese végül talán a legfontosabb gondolatát is megfogalmazza: szerinte többek vagyunk annál, mint amit a testünk és a hétköznapi szerepeink mutatnak belőlünk. Vannak olyan belső élményeink, amelyeket nem feltétlenül lehet szavakkal átadni. Ezeket inkább meg kell élni.
A velemi erdőben pedig ehhez nem kell más, csak egy kis kíváncsiság, némi nyitottság és idő. A manókat persze nem biztos, hogy mindenki meglátja. De lehet, hogy legközelebb egy korhadt fatörzs mellett mi is lassítunk egy kicsit.
