A szórakoztatóipar a legnehezebb műfaj. Na ja. Hatalmas öncsalás vigyorogva szórni a poénokat, amikor éppen csak azért nem kíván a háta közepére a showman előadást, nézőt, utazást és világot (úgy általában), mert figyelembe veszi ezek együttes súlyát. Kiállni a színpadra, látni a várakozásteljes arcokat. Megfelelni nekik. Járkálni a világban, megjegyezni szituációkat, találkozni emberekkel, akik persze mindig viccelnek vele, tréfát kérnek tőle. Akkor is, amikor éppen sírni volna kedve.
Haknilélektan
Fábry Sándor évtizedek óta hajtja a showbiz malmát. Évtizedek óta... Kimondani is sok, nemhogy átélni. Valószínűleg unja már. Pláne a hakni részét, amikor csak nyomni, nyomni kell a showdert a kákarekettyei művelődési ház reflektorai alatt, egyedül. Az Agora – Savaria Filmszínházban csütörtökön este mindenesetre ez jutott először eszembe róla. És nem csak nekem.
Késik. Vagy fél órát. Dugóban szitkozódik Csornánál, mint utóbb kiderül, aztán hajt, mint a veszett, mert mégiscsak kínos elkésni... Háromszáznegyven ember vár rá, na! Plusz azok (szintén többtucatnyian), akiknek már csak állóhely jutott – szintén borsos áron. Biztos nyűgösek már... És tényleg. Megjegyezném: ritkán van ilyen teltház a moziban.
Anód, Katód és az interaktivitás
Szóval igyekszik. Odaér. Bejön. Nyúzott, most szállt ki a kocsiból. Bocsánatot kér. Őszintén, náthás orrhangon, szipogva.
Tavaly mit hazudtam?
– kérdezi. Aha. Akkor azt idén nem. Röpkén megemlékezik Gyurcsány Ferencről, hogy legyen alaphangulat, majd közli hogy ezennel befejezte a politizálást (pedig dehogy), és hogy különben meg mindenki arra szavaz, amire csak akar, így szép a demokrácia. Mély levegő, beszélni kell. Felvezetésnek jó lesz néhány Anód-Katód sztori – gondolja. Történetek egy valószínűleg soha nem is létezett idős házaspárról – gondolom én.Egy srác elkésik. Jól van, ez töri a monotonitást!
Maga most jön, vagy megy?
– kérdezi tőle a showman. Válaszolna, de...Nono! Hopp, hopp! Itt befejeztük az interaktivitást!
A közönség röhög, a srác röhög, marad még vagy húsz percet, aztán ahogy jött, úgy távozik. Fábry vállat von, összekacsint a T. Nagyérdeművel: itt valami nagyon nem stimmel.
Aztán duma folyt. köv!
Sejthetően legfeljebb nyomaikban valóságos történetek sorjáznak mamáról és papáról, közeledő karácsonyhoz méltón a bejgli köré kerekítve, meg fertőtlenítő szagú mesék a kórházból. Aki már ismeri őket, az is hallgassa még egyszer végig, mondja a hangember. Miért? Hát csak mert jók!
És mert vannak bennük olyan aranyköpések, mint például:
A házasság huszonnégy órás készültség
. Meg mert az előadó közben táncikál, mórikál és chippendale-show előzetest mutat be a színpadon. Figyeljünk nagyon, itt újmagyarul is lehet ám tanulni! Az Intercity az divatosanIntercica
, a galambocskák eregetése egy úri körökben kevéssé elfogadott emésztési mellékvágánynak való, khmm, engedést jelent, apippantás
pedig áttételesen olyan dolgot, amit most nem írnék ide, mert nincs sárga karikánk tizennyolcassal a közepében. (Fábry Sándor persze nem finomkodott.)Mindenki megkapja a magáét...
A show akkor jó, ha gördül. De néha levegőt kell venni. Mire való a taps, ugye... Hát taps volt. És arra szintén alkalmas volt, hogy a szájmenős gondolkodhasson két beszédfolyam között. (hiszen a pasik egyszerre csak egyfelé...) Megkérdezi, mennyi az idő. Aha.
Na, mit meséljünk még?!
Hoppá! Boncz Gézát alig emlegettük!Pedig mekkora figura volt! A
körzeti meghízott
, istenem... Aztán előrángatható még az a sztori a ferences szerzetesekkel, na arra biztos buknak. (Előrángatja.) A végére pedig jó lesz három vicc. Egy cigány, egy zsidó, egy székely – hogy mindenki megkapja a magáét. (Gyenge viccek, de nevetünk, mert jól megkaptuk a magunkét.)
Mi jobbra, ő balra el
Oké, ennyi elég. Lehet öltözködni. Meg bocsánatot kérni még egyszer, látványosan és hallványosan röstellni a késést, de Csorna felé, ugye... Végül lehet lelépni. Persze, nem messzire, mert egyszer biztos visszatapsolnak. Ezt pedig illik egy kis szimpatikus ökörködéssel lereagálni. Aztán pápá, lecsatlakozni - balra el.
A csorda meg jobbra. Lement a Fábry-est. A poénok? Nos hát, azokat általában ismertük... - de jó volt legalább tőle hallani őket! Igen, Fábry Sándort, a nyúzott, kicsit türelmetlennek tűnő, orrhangon szipogó emberkét határozottan szerettük. Ezzel az érzéssel a szívünkben húztunk haza - jobbra el.
